Közeledik az év vége, és a gyerekeim megrekedtek valahol a senki földjén, én meg tehetetlenül nézem őket a messzeségből.
A nagyobbik tizenegyedikes, és a napi 8-9 óra mellé rutinszerűen becsatlakozik a késő éjszakába nyúló tanulás. Pár héttel a tanév vége előtt pedig a pedagógusok többsége valami őrült tempóra kapcsol, hogy a gyerekek behozzák a lemaradásokat, sor kerülhessen az összes életbevágó felmérésre, témazáróra, mert már sorakoznak az apokalipszis lovasai és közel a végítélet.
Még egy utolsó lélegzetvétel, hogy mindenki lebukhasson a kombinatórika, a sejtek anyagcsere-folyamatai és a magyar nyelvjárások tengerébe. Csakhogy az a gond, hogy a gyerek nem igen akar lubickolni már a tudományokban, mert el van foglalva a szorongásaival, az év végi jegyek számolgatásával és azzal, hogy végre egyszer az életben sikerüljön 5 óránál többet aludnia.
Szólásra jelentkezik Szent-Györgyi Albert
Épp a napokban keveredtem el a Szegedi Tudományegyetem Dékáni Hivatalába, ahol Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert életéről hallgattam meg egy előadást, és néztem végig a személyes tárgyaiból összeállított kiállítást.
Őszintén?
Lenyűgöztek az életét bemutató képek, mert mindegyikről egy fesztelen, sportos, a világra nyitott tudós nézett vissza rám.
És Szent-Györgyi élete akár egy kalandregénynek is beillene, ami arra vár, hogy végre megfilmesítse a Netflix: átélt két világháborút (az első világháborúból ráadásul dezertálással menekült), bejárta a fél világot, begyűjtött egy Nobal-díjat és feleségül vett négy hölgyet is.
Az egyetemen legendák keringtek a sármos és sportos professzorról: előadásairól rajongva meséltek diákjai, akikkel hetente járt moziba és nagy feltűnést keltő, Amerikából hozatott Buickjával kirándulni vitte őket.
Szenvedélyesen szerette a sportot, amire nemcsak az örömforrásként, hanem jellemformáló nevelési eszközként is tekintett: diákkorában versenyszerűen futott, gyorskorcsolyázott, feleségével imádott teniszezni, később vitorlázó-és sportrepülőgépet is vezethetett.
Dékánsága majd rektorsága idején sokszor kifejtette az oktatás feladatáról vallott nézeteit, amelyek finoman szólva sem egyeztek korának elképzeléseivel, sőt manapság sem aratna velük sikert egy tanári karban.
Erőteljesen bírálta a középiskolai rendszert, ami ahelyett, hogy boldog, egészséges és nyitott embereket nevelne, felesleges tudással tömi a gyerekek fejét. Szerinte az iskolának az lenne a feladata, hogy a diákokban elültesse az érdeklődést, ami aztán további ismeretszerzését vezérelni fogja. Bírálataiban rendre számon kérte az oktatáson azt is, hogy nem neveli életre a gyermekeket (Hm…ismerős gondolatok?), az egyetemeket pedig azzal vádolta, hogy onnan megfásulva távoznak a diákok, akiknek a lelkéből kitaposta a rendszer az építeni akarás vágyát:
És mit csinálunk itt az egyetemen ezzel a tanárjelölttel?
A tudomány szent nevében agyonütjük. Tanítjuk addig míg, mint élettelen, megtört ember füstölgő fejjel el nem hagyja az egyetemet.
(A hibás és helyes pedagógiáról – Riport a Magyar Nemzet 1941. február 28-i számában)
81 éve elhangzott gondolatok. És mintha mi sem történt volna ez alatt a nyolc évtized alatt.
