Irtózatos lassúsággal vánszorognak a percek. Naná, hogy időpontra jöttem. Naná, hogy mégis egy órája nem jutok be. Közben jönnek-mennek az emberek, halk sustorgás, félelemmel szőtt gyereksírás hallatszódik.
De ezek ketten, a szembe székeken, ezek fenemód jól érzik magukat. Anya és lánya. Nevetgélnek.
Kezdetben csak illedelmesen, fojtottan, aztán egyre hangosabban. Néhányan rosszalló pillantást vetnek rájuk – főleg az anyára –, hisz neki mégis csak illene viselkednie, mások igyekeznek tudomást sem venni róluk.
– Nem bírják abbahagyni – morgok magamban, miközben magamra húzom az újságot zajvédőfal gyanánt. Hiába.
Az anya csapkodja térdét, és ez csak olaj a tűzre.
– Hagyd már abba! Te vagy a nagyobb! Nem látod, hogy miattad nem bírom abbahagyni? – kérdezi nevetve a kislány. 10 éves forma lehet. Szinte kacagástól fuldokolva könyörög a nőnek, hogy viselkedjék végre felnőttmódjára.
Gábor – a régi pszichodráma vezetőm, aki egy sebész precizitásával boncol lelkeket –, már játékba vinne engem és ezeket, itt ketten. Hogy megtudjuk, mégis mi is a feszengésem oka.
Hogy mi? Hát, Gáborom, az, hogy én már nem tudok vele nevetgélni. És nem tudok vele perlekedni a benne rakoncátlankodó gyerek miatt.
Pedig hidd el, Anya, nagyon szeretnék! És nem tudom, miért, de mindig az a rohadt nagy sárga szőnyeg jut eszembe, ha a nevetésed után kutatok. Az otromba sárga szőnyeg, ami minimum egy négyemberes monstrum- már, ami a kiporolását illeti. Mi azonban ketten időről időre nekigyűrkőztünk.
Feltekerni is valódi kínszenvedés volt, hát még lehurcolni az emeletről! És én a magam 10-12 évével csak arra tudtam gondolni, hogy essünk már túl rajta mihamarabb. Azon a délután is összetekertük, mint egy palacsintát, és épp emelni készültünk, amikor te váratlanul lerogytál a földre, és csak ennyit bírtál kinyögni:
– Elfogyott az erőm. Nem megyek sehová!
Tessék? Én csak néztelek bambán, kezemben a szőnyeg végét markolászva, és erősködtem, hogy embereld meg végre magad, hisz te nem szoktál így viselkedni. Ha feladat van, azt meg kell csinálni!
Ősztől kora nyárig minden délután ott ültünk a szoba sarkában árválkodó íróasztalnál, és ki lettem kérdezve az összes másnapi tantárgyból. A szorosra font copfok, műanyag iskolaköpenyek, a hét órára beállított nagy konyhai óra számlapja, mind-mind a kötelességtudat útjelzői voltak.
– Nálunk már augusztus 21-én elkezdődik a tanév – harsogtuk húgommal minden nyári szünet végén, és cseppet sem lepődtünk meg azon, hogy te a fogadóórán a halmazelméletről faggattad a tanítót, mert nem értetted a számtan leckémet. Amikor beteg voltam, nem volt engedély egy nap lazsálásra sem. Ágyhoz jött a lecke, amit pótolni kellett.
Most meg lázadozol, és csökönyösen fekszel ezen az átkozott palacsintán. Megmakacsoltad magad. Basszus! És mindezek tetejébe pofátlanul jókedvű is vagy. Először csöndesen kuncogtál, aztán a kezed is összecsaptad, amint láttad, milyen piszkosul feszélyez ez a jókedv. Ez még jobban kihozott a béketűrésemből.
Kitartóan emelgettem a szőnyeg rám eső végét, és szívem szerint egy határozott mozdulattal legurítottalak volna róla. Esküszöm, úgy viselkedtél, mint egy vásott kölök. Jesszusom! Már ki is tekerted a szőnyeg egy részét, belefeküdtél, és kezed-lábad ütemesen rázkódott a jókedv súlya alatt. – Ha ezt most látná valaki, el sem hinné, hogy az én anyám kalimpál a szőnyegrojtok között – futott át a kínos gondolat a fejemen.
– Mit csináljak, kiscicám? Belém bújt az ördög – magyarázkodtál elfúló hangon.
Micsoda? Majd felrobbantam a dühtől, de a bensőm már riadót fújt, hogy kezdek gyengülni. Kitartó Don Quijote-i küzdelmem, hogy visszavarázsoljalak felnőtté, meg-megingott, éreztem, hogy menthetetlenül csiklandozza az orrom a nevetés. Már a cimpámon billegett a kitörő röhögés.
És ekkor – mintha csak megérezted volna – lerántottál magad mellé a szőnyegre, hangosan kacagtál. Nem bírtam tovább tartani magam, beszippantott a nevetés-ragály. Magunkra tekertük a szőnyeg utolsó métereit, és mint a palacsintába szuszakolt puding, meg-megremegtünk a vihogástól.
Sokáig dédelgettem magamban ezt a délutánt. És sok mást is.
Például Anyut, a rocksztár. Milyen megadóan tűrted, hogy tankcsapdás pulcsit és bakancsot húzzunk rád! Nagyokat nevettél magadon és groteszk szereléseden, pedig akkoriban már régóta saját démonaiddal viaskodtál. Szerettem ezt a képet is rólad. És még számtalan emléket. Az incselkedősöket,az együtt rosszalkodóakat, az összekacsintósakat, a vicces-odamondósakat, a fanyar humorosat.
Kipillantok az újság csücske mögül. A nevetgélés halkulóban van. A kislány feje belesimul anyja tenyerébe.
– Jól van, no! Csak abbahagytad – feddi meg kedvesen a nő. Az érzi persze, hogy nem komoly a korholás. A nevetéstől kifulladva, pihegve veszik a levegőt:
– Anya, jót nevettünk nem?
Összehajtom az újságot, én következem.