Csak én nem találom ezt a képet viccesnek?

Csak én nem találom ezt a képet viccesnek?

Csak én nem találom ezt a képet viccesnek?

2019. június 15-tel vette kezdetét a nyári szünet, és szeptember 2-án  ismét becsöngetnek a következő tanévre.

Bár nem nagyon kell a naptárat nézegetnem, mert ahogy közeledik az ominózus szeptember eleji dátum, elárasztják a Facebookot a vicces  videók és fényképek, amelyeken a szülők kifejezik abbéli örömüket, hogy a kölkök végre leszakadnak róluk.

Ilyenkor mindig elmorfondírozok, hogy miért a kitörő öröm. Vajon miért vágják a képzeletbeli centit a szülők, ahogy telnek a nyári hetek-hónapok? 

Két iskolás gyerek szülőjeként tisztában vagyok vele, hogy ez egy rendkívül hosszú időszak, és sokaknak igen nehéz volt megoldani a gyerekek felügyeletét. A tábor-nagyszülő-napközis tábor-szabadságolás csak ideig-óráig oldja meg ezt a kérdést, aztán jön a fejfájás, hogy kitől kérjünk segítséget.

Mégis, elszorult a szívem, amikor ezt a képet láttam újra és újra az ismerőseim posztjaiban:

😉 🍾🥂 😜

Közzétette: Kávé idő – & nbsp; < "https://www.facebook.com/CoffeeTimeHungary/posts/648273965694026" > 2019. augusztus 28., szerda

Mert mit is látok itt? Anya és apa már a kezében szorongatja az előre behűtött pezsgőt és a poharakat, miközben a kisgyerek, hátán egy túlméretes táskával elindul egyedül a suliba.

Tényleg ekkor öröm megszabadulni a gyerekeinktől? Valóban ennyire fárasztó és idegölő volt a nyár, hogy alig várjuk, hogy egy intézmény végre levegye a vállunkról ezt a terhet?

A nyárról mindig kellemes emlékeim vannak: sátorozás a szüleimmel, barangolás a környező országokban, táborok, rengeteg közös emlék. Pedig én is kulcsos gyerek voltam, és sokat voltam egyedül, hiszen a szüleim akkoriban sem kaptak több munkahelyi szabadságot.

Persze valóban furcsa a sok mindennapos együttlét, hiszen az év nagy részét valamilyen intézményben töltik a gyerekeink. De épp ezért különleges örömforrás a nyári szünet, még a maga bosszúságaival, vitáival és súrlódásaival együtt.

Olyan jó volt reggel egy kicsit összebújni velük, olyan jó érzés volt magam mellett tudni őket, még akkor is, ha sokszor már a hátam közepére kívántam a “Mi legyen az ebéd, ami mindenkinek megfelel?”-problematikát, és folyton betemetett a szennyeshalom a fürdőszobában.

Nem, én nem tudok örömtáncot lejteni, hogy a nagyobbik gyerekem pontosan ugyanakkor fog iskolába indulni (5.55-kor), mint az édesapja, és pontosan ugyanakkor fogja maga mögött becsukni a sulikaput is, mint amikor az apja befejezi a munkát (15 órakor).

Én bizony szomorú vagyok, hogy véget ért a nyár. 

És ti?

Facebook Comments