Minden reggel ágyba hozod a kávét, és hétvégén mindig megkérdezed, hogy akarok-e még aludni. Mert az állott kávé szar, és jobb, ha frissen iszom meg. Azt is tudom, hogy amikor lefőzöd a kávét, azonnal elöblíted a kanalat. Csak, hogy ne kelljen még azt is elmosogatni – szoktad mondani.
Gyűlölöd a csokoládét, amit én persze soha nem értettem, mert hogy lehet gyűlölni egy ilyen isteni dolgot, de te azt mondod, hogy fáj a fogad tőle. Szereted a ragadós és felismerhetetlen kínai kacsát, amibe szerintem az összes vackot belerakják, amit az emberiség ellen el lehet követni, és minden hónapban egyszer elmondod, hogy nem szereted a piszkafa lányokat. Ezért legyek kedves, ne vigyem túlzásba a kajanácizmust magammal szemben.
Amikor stresszes vagy, megjelenik egy piros folt a homlokodnál, és csak ritkán lehet kihozni a sodrodból, de akkor olyan vagy, mint egy detonáció előtt álló, gőzzel teli kukta. Egy Metallica tetoválás van a karodon, amit sokáig nem mertél otthon megmutatni, mert féltél, hogy anyukád, mit fog szólni hozzá, és volt egy szuper gitárod, amit egyszer el kellett adnod, mert megszorultunk.
Tudom, hogy katonás rendet tartasz a pénztárcádban, és nem szereted, ha egyszerre sok pénzt kell kiadnod. Itthon mindig papucsot húzol, amit hajnalban rendre a konyhában felejtesz, amikor munkába indulsz, én meg morogva viszem ki az előszobába.
Minden iratot gondosan mappába raksz, amit aztán soha nem találsz meg, és mindig az a vége, hogy „Már megint elpakoltad valahova”. Egyszer fel akartuk jelenteni a postát, mert eltűnt az autó törzskönyve. Aztán kiderült, hogy én vettem át a postástól. Te meg jól elraktad.
Emlékszem, a Szamos utcában laktam egy sokemeletes rettenetben és egy döglődő kapcsolatban, amikor a Fiat Puntoval hazavittél, idegesen kerested a cigarettát a kesztyűtartóban, aztán váratlanul megcsókoltál.
Arra is emlékszem, hogy a volt pasimnak segítettél kipakolni ugyanebből az albérletből a gáztűzhelyét. Együtt vittétek le a lifttel, kishíján a liftajtóhoz nyomtad szegényt. Aztán egyszer meglátogattad, nekem meg csak annyit mondtál, hogy „Beérett egy maflásra a srác”. Hála az égnek, nem volt otthon.
Emlékszem rá, hogy egyik napról a másikra letetted a cigit, amikor kiderült, gyereket várok. 24 éves voltál. Én 28.
21 éve halálra szekírozlak azzal, hogy rajongsz a szuperhősökért, de mégis rávettél arra, hogy megnézzük a Bosszúállókat. Előtte 5 perc alatt összefoglaltad nekem a teljes Marvel-univerzumot.
Döbbenet, hogy milyen jól emlékszel minden filmre, amit láttál és minden helyre, ahol jártál. Egyik nyáron beült a kávézónkba a Réz András, és arra gondoltam, be kellene ajánlani téged filmkritikusnak. De épp akkor lázasodott be a gyerek, és rohantál vele az ügyeletre, ahol lehányta epres Cappyvel a doktornőt. Még a kétezres évek elején kölcsönadtál egy Apocalyptica CD-t, amit soha nem adtam vissza. 15 év múlva árultad el, hogy igazából megvetted, hogy odaadhasd.
Várandós voltam, mikor utoljára együtt voltunk a Szigeten, ahol szinte végig esett az eső; kiborultam, hogy nincs nálam a szemöldök-csipeszem, és egy metálkoncerten ugráltunk.
Mostanában sokat gondolok arra, hogy mikortól lesz története egy házaspárnak. Mikortól gyűlik össze annyi fénykép, felidézhető közös emlékanyag, amiből történeteket gyárthatunk?
Boldogságot mindenkinek! És szabad házasságot mindenkinek!
(Házasság Hete 2022.)
Kiemelt kép forrása: Fortepan 1990. (Berlin), adományozó: Urbán Tamás