Van egy szójegyzék, amit az első osztályos fiamnak az év végi írásvizsgára el kell sajátítania. A tanító néni a legutóbbi vizsgán elmesélte, hogy ebben a szójegyzékben vannak olyan szavak, amelyeket nem ismernek a 21. században született gyerekek, mert már nem találkoznak az adott tárggyal az életben. Ilyen szó például az ásó.
A legtöbb gyerek ugyanis vagy nem végez kerti munkát, vagy a szülei nem használnak már ásót. Kikopott az életükből, mint a rádió.
Szerencsére, nálunk kissé másképp alakult ez is.
Márciusi emlékek
A március mindig a tavaszi emlékek erős fuvallatát hozza. A szüleim szőlész-borászként dolgoztak, és tavasztól őszig minden hétvégét a Hegyen töltöttünk. Amikor az Alföldre költöztem, mindig jót derültek az ismerősök, amikor arról meséltem, hogy mi a Hegyre mentünk hétvégenként. Nos, a Hegy a dunántúli észjárásban tulajdonképp a szőlőt jelentette, és a metszéstől a permetezésen és kacsozáson át a szüretelésig számtalan szabadidős tevékenységet takart.
Mondanom sem kell, hogy ezek egyikéért sem rajongtam túlzottan, de kétségtelenül gyorsan elsajátítottam a rotációs kapa használatát és a venyigeszedés művészetét.
Ezek után soha nem értettem, hogy ha a Hegyen állandó munka van, miért adnak a szüleim plusz melót maguknak azzal, hogy még a házunk mögötti kis udvart is veteményessé alakították, amibe pár gyümölcsfát is beszuszakoltak. Hát, nem elég nekik az a rengeteg munka, amit a szőlő ad? Miért nem mennek el a zöldségeshez, és oldják meg ezt egy egyszerű bevásárlással? Miért nem töltik pihenéssel az itthoni időt? Anyu rendületlenül ültette a borsót, retket, paradicsomot és szedte a málnát, almát és meggyet, én meg értetlenkedtem.
Márciusban mindig előszedtük a kis sorjelző botocskákat, amire gondosan feltekertük a madzagot, ami kijelölte a katonás rendben sorakozó magvak helyét a kertben. Én pedig minden márciusban megfogadtam, hogyha felnövök, biztosan nem terhelem magamat a földtúrással, ültetéssel és azzal az állandó aggodalommal, amit egy kert jelent.
Mert hol a tetvek jönnek, hol a lepkék zabálják le a leveleket, máskor meg egy csigainvázió szüreteli le a teljes termést. Soha nem akkor esik az eső, amikor kellene, és egy jégverés szempillantás alatt letarolja a várva várt gyümölcsöket is. Nekem aztán biztosan nem kellenek efféle izgalmak!
Most ismét március van. Elröppent több, mint 30 év, és a nappali szobánk komplett bolgár kertészetté alakult. A gyerekek egymás kezéből veszik ki a magvakat, hogy hadd ültethessenek és öntözhessenek. A férjem pedig a fejét fogja, hogy hová fogunk ennyi palántát ültetni. Ma délután már hosszú és elkeseredett küzdelmet folytatott, hogy életet leheljen az orosz rotációs kapánkba, ami némi köhögés és fél liternyi benzin bezabálása után fel is ébredt Csipkerózsika-álmából.
Este a Hegyről meséltem, ő meg a Tanyáról. Ő 25 éve ugyanígy megfogadta, hogy végleg leszámol az idegőrlő kertészkedéssel, és elhajítja végleg az ásót és kapát.
Most csendesen mosolygunk magunkon.