Kérlek, magyarázd el nekem!
Miért látom folyton a mobilodat a kezedben? Esküszöm, néha már az az érzésem támad, mintha telefonnal a kezedben születtél volna, vagy titokban odaragasztóztad volna a tenyeredhez, hogy ne kelljen soha letenned.
Kiszámoltad már, mennyi időt áldozol a telefonodra és az élményeidre?
Viszed magaddal a vécébe, ott hever a mosógépen tusoláskor, a kerékpárt is fél kézzel kormányzod, hogy a másikban ott szorongathasd ezt a szart; és este is vele bújsz ágyba a kedvesed helyett. Nézem, ahogy élőzve takarod ki a tájat a libegőn, és képernyőn keresztül követed a gyerek anyák napi műsorát az óvodában, aki nem lát mást belőled, csak a telefonod hátlapját.
Twitteren beszélgetsz az iskolatársakkal, akikkel még csak nem is köszöntök egymásnak a folyosón; a buszon, a metrón és az orvosnál, a boltban a sorban várakozva már-már automatizált mozdulattal nyúlsz a zsebedbe és pörgeted a hírfolyamot, csekkolod a legfrissebb TikTok videókat, ötfelé írsz, lájkolsz és gyártod az újabb tartalmakat.
Mondd, te tulajdonképp kinek készíted a képeidet és videóidat? Magadnak vagy a közösségi média láthatatlan közönségének? Tényleg egy különleges élmény lenyomatára van szükséged, vagy valami más belső kényszer hajt?
Muszáj mindig jelen lenni? Muszáj mindig, mindenről hírt adni? Muszáj tudnom, hogy Szantorinin nyaraltál és tenger gyümölcseit reggeliztél?
Hangosan felnevetek, amikor a nyári aggteleki barlangtúránkon egyszerre kerülnek elő a telefonok, és onnantól fogva megállás nélkül villognak a vakuk. Van, akinek másról sem szól a történet, csak arról, hogy csodás képeket és beállításokat kreáljon a cseppkövekkel a háttérben, mi, földi halandók pedig zavaró tényezőként akadályozzuk a nézelődéssel, meg-megállással, beszélgetésekkel.
Egy igen vehemens hölgy még a férjemet is lerohanja, hosszasan magyaráz, hogy és miként fogja a telefont, milyen beállításokkal készítsen képet róla és a párjáról, majd csalódottan veszi tudomásul, hogy nem lett Facebook-kompatibilis a fotó. Vajon látott egyáltalán bármit is abból a csodából, amire befizetett?
A Balaton-parton heverészve hosszasan fürkészem azt a két fiatal lányt, aki a verőfényben fényképezi egymást: kis táskájukból sorra kerülnek elő a kiegészítők, kendők és fürdőruhák, elképesztő profizmussal tekeregnek a vízparton, háttérben a hullámzó, gyönyörű vízzel. Aztán részletesen megvitatják, hogy mi kerülhet ki a Instagramra, mit és hol kell színezni, faragni, eltüntetni és izgalmasabbá tenni. Amikor az egyikük párja óvatosan megkérdezi, hogy mikor csobbannak egyet, felháborodottan utasítják rendre: – Nem fogják az outfitjüket és a hajukat eláztatni a vízben!
Másnap már a villamoson zötykölődök, és nézem a városi forgatagot. A következő megállónál mellém lép egy igazi Bradley Cooper. Képtelenség levenni róla a tekintetet. Látom, hogy a hátizsákja zsebében kotorászik:
– Kérlek, ne! Ne csináld! -motyogom magamban. Ne tedd ezt velem!
De már kezében a mobil, és már le is csatlakozott a külvilágról.
Ember! Hajítsd el a mobilodat, és élvezd egy kicsit az életet! Nézd meg, milyen ügyesen szaval a fiad az ünnepségen, beszélgessetek lustán elnyújtózva az ágyban, csodáld meg a cseppköveket, kapd fel a bikinidet és ússz egyet szorongásmentesen a Balatonban; élvezd teljes erőbedobással a Red Hot Chili Peppers koncertet, és kérlek, néha emeld fel a tekinteted és pillants rám a villamoson!
