November 13-án különleges ünnepet ülünk: a magyar nyelvet ünnepeljük. S mivel nem igen tudok Kosztolányi Dezsőnél jobb ceremóniamestert ehhez az alkalomhoz, ezért álljanak most itt az ő gondolatai- az anyanyelvről, a magyarságról és nyelvi kincseinkről.
„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok… nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” (Nyelv és Lélek c kötetből – Ábécé a nyelvről és a lélekről)
“Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,
magyarul mondom ámuldozva: tej
s magyarul mondom a halálos Áment,
ha ingadozva hátradől e fej
s az elomló test végső reszketéssel
a levegőbe rázza vézna öklét
s egy mozdulattal és egy bús igével
egy lesz vele a rejtélyes öröklét.”
(Magyar vagyok, mint ahogy magyarul írok)
„Aki igaz értelmi és érzelmi életet él, az csak egyetlenegy nyelvet bírhat többé-kevésbé tökéletesen, az anyanyelvét, melynek hajszálgyökerei visszanyúlnak a gyermekszobába, minden rejtett célzásukkal, kedélyes, furcsa, titkos árnyalatukkal együtt.” (Nyelv és lélek c. kötetből – Öt nyelven beszél)
“Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.”
(Erős várunk a nyelv. Ábécé a nyelvről és lélekről)
“Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engemet, mint nyelvünket:
Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír” (Nyelv és lélek c. kötetből – A tíz legszebb szó)
„Szeretni ezt az árva, gyönyörő nyelvet sohase szerették önmagáért” (Nyelv és lélek c kötetből – A magyar nyelv)
“Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul” (Nyelv és lélek c. kötetből)
“Ha más nyelven beszélek, mindig kissé elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában az tapasztalom, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok – fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot – könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.” (Nyelv és lélek c. kötetből- Ha más nyelven)
“Ahhoz, hogy levelem megírjam, a fájdalom ad erőt. Munkájában lekicsinyli azt a szellemi és lelki közösséget, melyhez tartozom, azt a nyelvet, melyet 11 millió ember beszél. Félig-meddig ezeknek a nevében szólalok föl. Ez ad bátorságot. Reánk vonatkozó fejtegetéséből – a megállapításaiból, de még inkább a cél-zásaiból – körülbelül az derül ki, hogy sehonnai basáskodók vagyunk, hogy mindaz, amit eddig termeltünk az irodalom terén, haszontalan holmi, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs múltja és jövője, még kevésbé van, hogy annakidején oligarcha-erőszak odázta el halálát, mely még mindig esedékes lehet s talán kívánatos is, egy magasabb elv érdekében.”
(A magyar nyelv helye a földgolyón – Nyílt levél Antoine Meillet úrhoz, a Collège de France tanárához)
“Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este
elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem
egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy
külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna.
Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd
volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgatunk. Ez a
hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható
és tartalmas is, fölpezsdített bennünket.” (Halhatatlanságunk c. írás)
“Tudja – mondta beszélgetés során -, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolni fogja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.” (Mezzofanti olasz bíboros, ismert nyelvész és poliglott gondolatai- Kosztolányi Dezső: A vértanúk nyelvéről c. írásában)