Elmondom, miért tartom nagyra a futást.
A futás olyan sport, amit egyedül is végezhetsz: nem kell bérletet venni hozzá, és egy futócipőn kívül nem kell különösebben költened sem a dologra. Érted, miről beszélek, ugye?
Mellőzheted az edzőtársak lesajnáló pillantását, nem kell helyhez és időhöz alkalmazkodnod, és nem kell különleges tudás birtokában lenned, hogy belefoghass. Ha figyelmen kívül hagyjuk a “Hű, de király vagyok, ennyit futottam…” valamint az “Azt nem nevezném futásnak, amit te csinálsz” tematikára épülő Facebook csoportokat, és a valós, igazi kapcsolatokra épülő közösségekre koncentrálunk, akkor csak pozitív élményeket tudok a futással kapcsolatban mondani. Ha jó helyen vagy, akkor nem érdekes sem a korod, sem a nemed, sem a tudásod, sem a felszerelésed, hiszen valamennyiünket egyféle közös élmény tart össze: a futás iránti elköteleződésünk.
Egy jó futóverseny pedig épp ezeket az értékeket tartja szem előtt, és gondosan ügyel arra, hogy tiszteljük mindenki személyiségét és a futásba vetett munkáját. Egy 5 km-es táv teljesítése éppolyan nagy meló egy kezdő futónak, mint később egy félmaratonon való részvétel. Mint ahogy az is mindenkinek a magánügye és dolga, hogy miben szeret és tud futni, milyen technikai pólót, gps-es órát vagy ivókulacsot használ avagy nem használ. Magánügy.
Amikor a Balaton Szupermaratonon vettem részt (ez egy 4 napos tókerülő verseny), kis híján sokkot kaptam, amikor megláttam a nálam sokkal jobban öltözött futókat. Márkás ruhák, drága cipők, fényképezőgépek, órák. Nálam meg?
Egy szakadt futócipő, egy váltás ruha, és az egyesületünk kezdetleges pólója, amit nagy örömmel húztam magamra. Aztán túltettem magam a dolgon, hiszen a futással való kapcsolatomat nem ezek a külsőségek fogják befolyásolni.
Tegnap viszont rendesen mellbe vágott, hogy – egy egyébként kiváló szervezésű futóversenyen – azt mondta a szpíker a célba érkező futótársamnak, hogy jobban tenné, ha legközelebb nem teremcipőben vágna neki a versenynek. És nyilván valahol igaza van, hiszen sokat hozzá tud tenni a futásunkhoz egy jól megválasztott cipő. Az ember tehát igyekszik ezt a mondatot egy pozitív, segítőszándékú javaslatnak, esetleg egy vicces odaszólásnak elkönyvelni, de nehéz. Örömmámorban úszva nem ez az a megjegyzés, amire feltétlenül vágysz a célban azok után, hogy 2-szer 2 órát utaztál ezért a versenyért, és sikeresen teljesítetted a kiválasztott távodat. Szóval a mostanában divatos testszégyenítés mellett felkészülhetünk arra is, hogy a sportrendezvényeken megjelenik a ruhaszégyenítés? Vagy én lennék túl érzékeny? Lehet…
Az illetőnek rosszul esett ez a mondat, és ne vonjuk kétségbe ennek az érzésnek a jogosságát!
Hirtelenjében nem tudom, mi is lenne a jó megoldás. Talán vezessünk be dress code-ot a futóversenyeken?
Titokban bízom abban, hogy a futás nem engedi magához ezeket a negatív érzéseket, élményeket, és marad olyannak, amilyennek megszerettem 6 éve. Egyszerűnek, barátságosnak és elfogadónak.