Csak pár perce vagyok a fővárosban, de a zsúfoltság, a buszon egymáshoz passzírozott testek egyre jobban kimerítenek. Az előttem lévő ülésben egy meghatározhatatlan korú lány üldögél. Fiatalnak túlságosan megviselt, öregnek talán túlságosan gyermekarcú. Bal kezében energiaitalt szorongat, jobb kezével brilliáns tempóban küldözgeti a messenger üzeneteket. Láthatóan ideges, össze-összerázkódik, aztán nagyokat kortyol az italából. A szája környékén csúnya sebek, kiütések éktelenkednek, a felsőből kibukkanó karján egyértelmű jelzések. Néha egymásra pillantunk.
Mellettem, mögöttem mindenki a telefonjába van bújva, van, aki fülhallgatóval szigeteli el magát a külvilágtól. Aztán a következő megállónál mellém lép egy igazi Bradley Cooper. Esküszöm, nem bírom levenni róla a szemem. Látom, hogy a kabátja zsebében kotorászik:
– Kérlek, ne! Ne csináld! -motyogom magamban. Ne tedd ezt velem!
De sajnos a következő pillanatban már a kezében a mobilja, és már le is csatlakozott a busz univerzumáról. Csalódottan csúsztatom le a tekintetem róla. Kár érte.
Unottan bámulok ki a koszlott ablaküvegen, ahogy lassan araszolunk át a Margit hídon.
És akkor meglátom a srácot
Egy fehér nejlonszatyor van a kezében, és tempósan fut mellettünk. Nem, nem a busz után szalad, hanem egyszerűen csak fut.
Néhány éve olvastam valakiről, aki ikonikus alakká vált a futók körében, mert a legnehezebb terepfutásaira is nejlonszatyorban vitte a frissítését, ami jó pár kilót nyomott. És nem sokat problémázott azon sem, hogy a futásaira nem a legdizájnosabb, legjobb fejlesztésű futócipőben indult, hanem egy kínai szandálban. Bár a környezete úgy érezte, sejtette, hogy ez bizonyára nagyon kényelmetlen és rossz lehet, de ő neki így tetszett. Így, amikor kapott egy szuper kis futózsákot, a következő versenyre már ezzel érkezett meg. De a kezében állítólag ott volt az elmaradhatatlan nejlonszatyor is.
Neki ez természetes volt. Ez volt a természetes.
Hogy a srác a hídon vajon ő lehetett-e? Nem tudom, de gyanítom, hogy igen.
Pár pillanat múlva látványosan vigyorogva fordulok vissza a szürke kabátok, villogó mobiltelefonok és lökdösődő testek közé.
A következő megállóban leszállok végre.