Három évig vezettem egy kis bioboltot, ami később kiegészült egy drogériával. Ott és mostani webáruházamban is mindig feljegyeztem a különös kérdéseket, számomra újdonságnak számító információkat. A vevők pedig kifogyhatatlan ötletekkel és kérdésekkel szórakoztatnak a mai napig.
Íme pár gyöngyszem.
Azt olvastam, hogy ha sütéshez szódabikarbónát használok, akkor tegyek hozzá ecetet, mert anélkül mosószóda lesz belőle sütés közben, ami ugye nem jó az emésztőrendszernek
Nos, a mosószóda valóban nem tesz jót az emésztésnek. Én legalábbis nem kísérleteznék vele maximum a mosás-takarításkor.
– Rozslisztet szeretnék venni.
– Milyenre gondol? Fehér, világos, sötét vagy teljes kiőrlésű?
– Hát, nem is tudom. Ragasztóanyagnak kellene.
– Mihez? Tésztasütéshez?
– Nem. Csalinak.
Végül a teljes kiőrlésű bio rozsliszt lett a nyerő. Állítólag jól haraptak rá a halak.
Elmélyülten beszélgetek a vásárlóval arról, mit és hogy egyen egy sportoló.
Lelkesen ajánlgatom neki a zabpelyhet reggelire, látom, nem nagyon tetszik neki. Leveszi a polcról, vívódik, majd kiböki:
– Nem. Én nem akarok ló lenni.
Tavasszal hihetetlen tempóban fogy a szójaliszt a webáruházban. Kilószám vették az emberek. Nocsak, mi ez nagy fehérjedús táplálkozási kedv?
A sokadik vevő kiokosított, hogy nem a családi vacsorához kell neki, hanem méheknek fogja adni: például cukorszirupba keveri virágporral és ezt adja a méheknek.
Van ugye a férfiember. Aki mindig gyomorremegéssel lép be egy drogériába avagy bioboltba. Mert hiába a papírra felírt szentencia, hiába a gondosan visszamondott vásárlólista, ő biztos hibázni fog.
Zabkorpa helyett búzakorpát visz. Korpa az is, nem?
Ha pedig éppenséggel eltalálja, akkor fél kg helyett csak negyed kiló kerül a szatyorba. Aztán jöhet vissza.
Így inkább kiiktatja a felesleges rizikófaktorokat, és egyenesen a kezembe nyomja a mobiltelefonját, amin már frissibe fel is tárcsázta kedves nejét, aki nekem is elmondja:
-De jó, hogy magának mondhatom el, mi kell. A férjem képtelen megjegyezni, hogy mire is van szükségem.
A megemlegetett férj pedig halkan suttogja a fülembe: – Többet tessék neki mondani, ha az árát kérdi!
– Azt a kis aprószemű valamit keresem, tudja. Na, mi is a neve? Arra gondolok, amit a kanáriknak adnak egyébként.
– Köles?
– Igen! Igen!
– A gasztroenterológián felírt a doktornő korpát. Hát, mondom neki, hogy :” Doktornő, elnézést! De régen mi ezt a malacoknak adtuk. Hát, milyen világ ez? Azt kell ennünk, mint a malacoknak?”
– Kellene pár kiló rozsliszt.
-Mihez szeretné vinni? Kenyeret sütnek?
-Nem, parkettázunk.
A parketta hézagok tömítéséhez használják a rozslisztet.
Diabetikus fagyihoz vinne édesítőszert a cukrászdájába. Rutinosan emeli le a polcról a szőlőcukrot. Én meg nézek rá nagy szemekkel:
-Nem azt mondtad, hogy diabetikus fagyit szeretnétek csinálni?
-De igen. De hát a szőlőcukor az diabetikus, nem? Mi ezzel csináljuk a diabetikus fagyit.
Ennek nem biztos, hogy örültek a cukorbetegek. Kiderült, hogy kissé összekavarodott a fejében a szőlőcukor és gyümölcscukor (fruktóz) fogalma.
Hosszasan beszélgetek a vevővel, aki épp életmódváltásban van. Egyenként megkérdezi, mi mire jó; hogy használja fel a számára új alapanyagokat.
Aztán lelkesen közli:
-De jó, hogy ennyit segített. Olyan jó, hogy meghallgat. Már meg akartam osztani valakivel, hogy milyen volt a kolon-hidroterápia. Akkor most el is mesélném Önnek.
És elmeséli.
Felejthetetlen élmény volt.