Ha valamelyik SZTK-ban jársz kivizsgáláson, történetesen épp egy nőgyógyászati rákszűrésen, akkor többféle leletet is kapsz. Ott van példának okáért az a gondosan telegépelt A/4-es papír, amit a dokid a kezedbe nyom, miközben már fél lábbal az öltözőhelyiségben vagy. Én például épp a melltartót rángattam magamra, amikor eszembe jutott, hogy csak kellene némi pillantást vetni a jelenlegi egészségi állapotomat taglaló papírra.Vagy szólna az orvos, ha gond van? Mégiscsak egy komplett nőgyógyászati vizsgálaton voltam.

Életkorának  megfelelő…rendes…normális…kóros nem ábrázolódik – gyorsolvasással átfutom a fizikális státuszomról szóló pár sort, és mire a kabátot leveszem a fogasról, megnyugszom, hogy minden rendben. Eddig.

Aztán ott van a rákszűrésről szóló papír, amiről azt olvasom a megjegyzés rovatban, hogy “1 hónap múlva, saját érdekében, személyesen” érdeklődjek. Remek! Még az öltözőben előkapom a telefont, és bepötyögöm a virtuális naptáramba március 20-át, hogy ki ne menjen a fejemből. És ezzel tulajdonképp végeztünk is. De mégsem.

Amikor pár órára belekeveredsz az egészségügy betegmasszájába, akarva-akaratlanul is részesévé válsz mások leleteink, betegútjának és történetének. Mert hiába is mész a két héttel korábban kikönyörgött időpontodra, már rutinszerűen veszed tudomásul, hogy legalább egy órás késéssel kerülsz sorra.

Addig pedig jönnek-mennek a betegek, bele-belesuhannak a látóteredbe a leletekkel teli dossziék és receptek, és közben mindenki mesél, tanácsokat és diagnózisokat ad. És ilyenkor egy egészen másféle látleletet kapsz másokról, a betegségükhöz, az orvosukhoz és önmagukhoz való viszonyukról. Ez a lelelt pedig sokszor keserű, csalódottsággal és negatív élményekkel teli. Valami furcsa keveréke az információhiánynak, a világból ránk zúduló hatásvadász csodamódszereknek és a kapaszkodók nélküli egészségügynek, ahol egymás orvosaivá, pszichológusaivá kell, hogy váljunk. Jobb híján.

Van, aki hosszasan meséli, mi mindenen ment keresztül, miután mellrákot diagnosztizáltak nála, és a hasonló helyzetben lévő betegtársának már sorolja is, hogy mit csinálna másképp. Hogy a kis csomókkal nem szabad foglalkozni, és nem szabad megengedni, hogy vizsgálgassák. Hiába harsogja a média, hogy minden elváltozással orvoshoz kell menni, szerinte ez hatalmas tévedés. Mert szerinte ő is attól lett beteg, hogy egy ártalmatlan csomóból mintát vettek. Természetesen az utolsó kemoterápiás kezeléseket sem fogja felvenni, mert az interneten azt olvasta, hogy bizonyított tény, hogy aki elfogadja a kemoterápiát, az sokkal hamarabb meghal. Egyáltalán, minek ilyen drasztikus módszerekhez nyúlni? Minek meghosszabbítani ideig-óráig valakinek az életét, akinek csak hetei, vagy már csak napjai lehetnek hátra?

Inkább a biztonságosabb utat választja, és reggelente cékla-és répalevet fog inni, és persze beszerzi a hatékony gyógynövényeket, mert ezekben sokkal jobban bízik.

Mindeközben beszélgetőtársa -aki hasonló betegséggel küzd maga is- egyre nagyobb apátiába süllyed, és bizonytalanul bólogat. Hiszen a férje is felvette az összes előírt kezelést, szorgalmasan járt orvoshoz és mégis hónapok alatt elvitte a rák.

Az idegek pedig felmondták a szolgálatot. Csak a harag és a veszekedés marad az itt maradtakkal.

Ez is egy látlelet rólunk, betegekről. 2017-es keltezéssel.