Azon gondolkodom, hogy alkalomadtán vajon nem kellene-e felülírnia a szent hagyományokat bizonyos körülményeknek. Mert értem én, hogy rengeteg meló van egy-egy szép karácsonyi műsor összeállításban, és valószínűleg a szülők többsége nem tudná nyugodtan álomra hajtani a fejét, ha nem látná óvodás csemetéjét verset szavalni, vagy a Kis karácsonyt fennhangon énekelni. De azért ott vannak azok a fránya körülmények.
Példának okáért olyan apróságokra gondolok, mint a csoport nagy részét letaroló hányós-fosós vírus.
Amikor két szünnap után jóhiszeműen megjelenünk az óvodai ünnepélyen, és az óvodapedagógus elárulja, hogy attól tartottak, idén nem lesz műsor, mert a csoport nagy része kidőlt…na, akkor kellett volna sarkon fordulnunk. A csoportszoba ugyanis láthatóan tele gyerkőcökkel, akik vagy villámgyorsan gyógyulnak, vagy villámgyorsan elveszítik a fertőzőképességüket. Vagy csak egyszerűen a szüleik úgy gondolják, hogy miért is hagynák kárba veszni a sok befektetett hóemberes-betlehemes- angyalkás verset és dalocskát. Végül is, csak egy gyors kis vírusról van szó, ezen mindenkinek át kell esnie előbb-utóbb. Ha nem Pistikétől, akkor majd a postán vagy a boltban vagy épp az orvosi rendelőben ragad rá a gyerekre, mint bolha a kutyára. Kár hadakozni, és rinyálni- nagyanyáink sem véletlenül tették egy rakásra a bárányhimlős és egészséges gyerekeket. Amin túl kell esni, azon essünk egyszerűen túl. Az ünnepség ünnepélyes elhalasztásáról persze szó sem lehet.
Imígyen aztán az egészségesen és jókedvűen induló téli szünetből fél nap alatt rémálom lesz. Este hajmosás közben már hallom a férjem segélykérő hangját, ami lavór után kiált. A gyerek telibe találta az ágyat, majd két ágyneműcserét követően át is költözöm mellé a gyerekszobába az említett lavórral, pár liternyi innivalóval, és megkezdjük menetelésünket a karácsonyi ünnepkörbe. A fél óránkénti hányás-reménytelen itatás hajnalban az ügyeleten végződik ahol már tárt karokkal vár az ügyeletes doktornő: -Hányás? Hasmenés? Láz? Juhééé!
Kapunk hányáscsillapító kúpot is, mert az ügyeletes patikában már hiánycikk, én meg most azt a HA-t (Hülye Anya) játszom, akitől alapesetben falra tudnék mászni. Tudniillik nagy szószólója vagyok a “Mindig legyen otthon láz-és hányáscsillapító, hasfogó por és valamilyen rehadratáló cucc”. Mivel azonban 5 év eltelt hányás nélkül, naná, hogy erre az évre már nem is kértem a gyerekorvostól, hogy ugyan írjon már fel. Eddig mindig a kukában végezte az összes kúp. Most meg, hogy kellene, persze nincs egy darab sem.
Éjszaka jön a jól bevált kikavart kóla, és miközben próbáljuk benne tartani, könnyes szemmel kérdezi, hogy vajon bejön-e a hányós gyerekekhez a Jézuska. Megnyugtattam, hogy a Jézuskát nem állítja meg egy ilyen csekélység, és biztosan a fa alá kerül a Lego.
Mondanom sem kell, hogy egy nappal később aztán én folytatom a sort, így – mivel már előre látom, hogy nem lesz karácsonyi ebéd- minden a mélyhűtőben végzi, hogy ne menjen kárba. És ha már jön a baj, akkor semmiképp sem akarja magát elaprózni: 24-én reggel örömmel konstatáljuk, hogy folyik a gyerek füle. Hurrá! Középfül-gyulladás.
Szerencsére, a férjem még tartja magát, így amíg berohannak a 30 km-re odébb lévő fülészeti ügyeletre, addig két órás Canossa-járás után neki veselkedek, hogy átszaladjak a kisvendéglőbe a megrendelt halászléért. No, a szaladni kifejezés jelen esetben meglehetősen merész választás. Felszerelkezem nedves törlőkendőkkel, zacskókkal és papírzsepikkel, és totyogós tempóban araszolok kis kosárral a kezemben. Mivel eddigre már konstans hányás uralkodik rajtam, így ezek menet közben jó szolgálatot is tesznek.
Mit mondjak?
Amikor a vendéglőben a kezembe nyomják az egyébként remek halászlevet és boldog karácsonyt kívánnak, kirobban belőlem a röhögés.
Közben a család hazaér, pár szelet húst bekészítek, hogy az egészségesek legalább egyenek valami normális kaját. A férjem befejezi az ebédkészítést, én meg jótékony kómába zuhanok a nappali kanapéján. Néha felébredek a karácsonyi filmek forgatagára, de nem merek függőleges testhelyzetet felvenni, mert akkor nem sok esélye marad a bevitt folyadéknak. Kutyául érzem magam. Bambán pislogok, és próbálom kitalálni, hogy hozza a Jézuska így este az ajándékokat. A fiam kedvesen simogatja a fejem, és lelkesen tolja a fejem alá a lavórt- ahogy én is pesztráltam előző éjszaka.
Hat óra felé aztán összeszedem a maradék erőmet, és úgy döntök, elindulunk a gyerekekkel az esti betlehemes sétánkra. Nálunk ugyanis az a szokás, hogy együtt megnézzük a kis betlehemest, és mire hazaérünk, a fa alatt lesznek az ajándékok. A férjem viszont ekkora kerül olyan állapotba, hogy moccanni sem bír. A fiam aggódva terelgeti be a szobába és ráparancsol, hogy jól csukja be az ajtót, mert a Jézuska nem mer bejönni, ha látja, hogy apa otthon maradt. Szegény nagy nyögések közepette vackolódik be az ágyba.
Mi meg kerülünk egyet, és hangos énekléssel jövünk be az ajtón, hogy a Jézuska még el tudjon menni, nehogy a házban találjuk. Az öröm persze óriási, és azonnal kárpótol minden nyavalyáért: boldogan bontogatják az ajándékokat, beszélgetünk. A lányom egy órával később már szeretné kipróbálni az új hajvasalóját és azonnal belekezdene az Időfutár 2. részébe, de előtte halkan közli, hogy lehet, hogy szüksége lenne egy lavórra.
Óh, igen. Ez már az utolsó ének a Hányós Fosós Vírus című nagy eposzból. A vírus immár mindenkit utolért.
Valamennyien beköltözünk a nagy ágyba, a betegek szélről egy-egy lavórral. Bekeverem Novák Hunor jó kis rehidratáló folyadékját (1 liter víz+1 tk só+8 tk cukor+2 banán leturmixolva) amit nem túl lelkesen, de iszogatnak a nyavalyások, miközben kínunkban hol röhögünk, hol sírunk, és reménykedve várjuk, hogy mikor szedhetjük elő a lefagyasztott halászlevet a mélyhűtőből.
A fiam mély sóhajtások közepette közli, hogy ez élete legboldogabb karácsonya, mert a Jézuska meghallgatta anya imáit és tűzoltós legót hozott; én meg hol fortyogok magamban, hogy biztos jó ötlet volt-e ezt a karácsonyi ünnepséget keresztültolni, hol meg magamat szidom, hogy miért nem jöttünk el az óvodai műsorról időben.