avagy egy bölcsész útja az egészségügybe (Napló 4. rész)
Szórakozottan hajkurászom a borsószemeket a vasárnapi levesben egy merőkanállal. Vásáry Tamás beszél a háttérben egy podcastben, aki arról mesél a világ legtermészetesebb módján, hogy nagyjából fél évet jósol még magának. Talán emiatt is kanyarodik vissza újra és újra a spiritualitáshoz, fejtegeti az élet értelmét, belső útjait.
Aztán egy vicc jut eszébe Kohnról, akit Grün egyszer egy keresztfa előtt térdelve talál, és döbbenten kérdezi tőle:
– Kohn, hisz te zsidó vagy! Hogy lehet ez? – kérdezi tőle.
– Nos, ki tudhatja? – feleli Kohn.
Leteszem a kanalt.
Tényleg, ki tudhatja? – mormolom magamban.
Tegnap halálos nyugalmat erőltetve magamra léptem be egy vizsgaterembe. Utoljára autóvezetésből volt gyakorlati vizsgám, de azon is folyvást elhasaltam, most pedig injekciós tűk, vérnyomásmérők, fertőtlenítőszerek, betegágyak és ápolási babák sora várt rám, hogy számot adjak az elmúlt fél évben tanultakról.
– Te nem újságíró vagy? Hogy lehet ez? Hogy jutott eszedbe, hogy ILYEN szakmát tanulj? – szegezték nekem az ismerősök a kérdést kissé megrökönyödve, amikor boldogan számoltam be róla, hogy sikeresen letettem az egészségügyi ágazati alapvizsgát, és hamarosan elmélyedhetek a radiográfia rejtelmeiben.
De miért is kellene beskatulyázni magam? Az elmúlt évek mind-mind arról szóltak, hogy örömmel engedtem, hadd sodorjon az élet új tapasztalások, új lehetőségek és emberek közé. Tanítottam tiniket és elítélteket; szerveztem iskolai színjátszó csoportot, volt egy kis kávézóm aztán egy bioboltom és webáruházam, dolgoztam egy lelkisegély-szolgálatnál, elköteleztem magam hosszú évekre az ultrafutással, és rövid időre átvettem egy drogériát is. Végül az újság-és szövegírás lopta be leginkább magát a szívembe. És milyen véletlen: mindig úgy adódott, hogy az egészségügyi témájú anyagok találtak meg.
Rendben volt ez így, hiszen mindegyik által formálódtam és fejlődhettem.
Negyvenes barátaim, sikereik csúcsán hagytak ott csapot-papot, lettek jógaoktatók, művészeti kurátorok, idegenvezetők és biogazdálkodók. Mások tudományos pályájukról kanyarodtak el egy-egy útelágazásnál, és tanulták ki az asztalos, a villanyszerelő vagy klímás szakmát.
A szüleim generációjában egy diploma aranyat ért. Hatalmas megtiszteltetés volt a falusi gazdálkodó családnak, amikor a lányuk férjhez ment a mérnökúrhoz, akit félistenként köszöntöttek a megilletődött szülők az első családi ebédkor; és fel sem merült, hogy az iskola után ne legyen hűséges valaki egyetlen munkahelyhez, szakmájához évtizedeken keresztül.
Mégis van-e a boldogságunknál és elégedettségünknél fontosabb küldetésünk az életünk során? Mondhatjuk-e azt, hogy végleg megérkeztünk, és a helyünkön vagyunk a harmincas vagy ötvenes éveinkre?
Számomra már nincsenek kötelező irányok és előre megírt tervek, és ezt igyekszem átadni a gyerekeimnek is, akik közül a nagyobb épp érettségi és felvételi előtt áll.
Tegnap jóleső érzés volt, hogy – bár csak egy vizsgaszituáció erejéig -, de megmerítkezhettem egy olyan világban, amiről eddig csak a klaviatúrám segítségével írtam.
Hálás vagyok ezért az újabb mérföldkőért, és izgatottan várom a folytatást!