– avagy egy bölcsész útja az egészségügybe (Napló 3. rész)
Közeledik az ágazati alapvizsga – ami esetemben az egészségügyi ágazatban történő munkavégzéshez szükséges szakmai alaptudást és kompetenciát térképezi fel -, és bár már nem érzem magam teljesen gyüttmentnek az egészségügyből érkezett osztálytársak között, hősiesen bevallom: exbölcsészként küzdök, mint malac a jégen.
Alapvetően persze nincs gondom a tanulással, csakhogy egyik egyetemi képzésem során sem esett szó arról, mi a gyógyszerelés 3/5/9-es szabálya, hány fokos szögben és hová kell beadni a subcutan injekciót, hová kell kidobni a szennyezett kötszert vagy hogy kell egy fájdalomcsillapító tapaszt felrakni. Mondhatni, kissé híján voltam ezidáig az ilyen jellegű gyakorlati szemléletnek.
És az eddigi mérleg? 4 hónap, 17 tantárgy. Edzés közben a mozgásszervrendszer latin szavai kúsznak be a gondolataimba; a vasárnapi húsklopfoláskor a fehérjeszintézisről szóló You Tube-videót hallgatom, és a nyomtatónk közel áll ahhoz, hogy végleg halálba füstölje magát.
Szédítő gyorsasággal jutottunk el a konkrét gyakorlati oktatásig, és kissé valószerűtlen élmény volt, ahogy az egyik este még a cikkeimet rázom gatyába; másnap reggel pedig a padtársam vérnyomását és pulzusát mérem, és próbálom dokumentálni egy kaotikusnak tűnő lázlapon.
Ahogy azonban gyűlik a tanulnivaló, sokasodik az elméleti és gyakorlati tudás, egyre inkább azt érzem, hogy valójában csak a felszínt kapargatom.
Nem káptalan a fejem – rég használtam már ezt a szólást, de mostanság gyakorta mondogatom. Így, a félév közeledtével egyre inkább azt érzem, hogy képtelen vagyok még több tudást belapátolni a fejembe, mert az agyam fogta magát, és karantént hirdetett.
Amikor egymás után sorjáznak az iskolai napok, tesztek és számonkérések, párás tekintettel merengek a múlton, amikor “csak” tanulnom kellett, és két sejtbiológia dolgozat között nem rohantam szülőire, nem volt őrültek háza a munkámban és a lakásfelújítással járó romhalmaz a házamban. Akkoriban lazításként még fesztiválokra jártunk és buliztunk, most az jelenti a kikapcsolódást, hogy jogból, munkaügyből vagy alapvető higiénés rendszabályokból gyártom a beadandókat. Vagy alszom.
De most mi a francot csináljak? Én vagyok az a diák, aki mindig alig várta a szeptember 1-jét. És ez 40 éve jottányit sem változott. Zsengekorú osztálytársaim, akik akár a gyerekeim is lehetnének, jókat derülnek azon, hogy gátlástalanul szeretek tanulni. Persze a régi beidegződésekkel még nem sikerült teljesen leszámolnom – az ágazati alapvizsgától például kellően be vagyok rezelve, és még gyakorolnom kell, hogy az idegeskedésből szárba szökkenő kapkodásaimmal végleg leszámoljak.
Mert egy dolgot már megtanultam, amióta egészségügyi képzésre járok: itt senkinek nem jó, ha fejetlenül csinálok bármit is.