18 éve hagytam ott a tanári pályát, mégis nehezemre esik múlt időben definiálni magam. Pedagógusként.
Mert a szívem mélyén ma is tanár vagyok, és nem szégyellem bevallani, hogy még mindig gyakran látom magam az álmaimban, ahogy a katedrán állok, és Kosztolányiról mesélek.
Tanítottam középiskolában, nappali és esti képzésben, tanítottam börtönben és fegyházban is. Minden osztályteremben és mindenféle közegben otthon éreztem magam. Egy volt a lényeg: arról beszélhettem, amit a mai napig imádok, az irodalomról.
S hogy miért hagytam ott akkor a tanári pályát?
Mert soha egyetlen pillanatig nem voltam megbecsülve. A fizetésem egy vicc volt, az igazgatóim – kevés kivételtől eltekintve -kézi vezérléssel működtek, és mindig rettegtek valamitől. Nyaranta kirúgtak, és ősszel visszavettek. A kollégáim között számtalan alkoholista, depressziós és kiégett ember volt.
Borzasztó emberi sorsok mentek be nap mint nap a logaritmusról, a klasszicizmusról vagy a II. világháborúról mesélni.
Soroljam?
Magam mögött hagytam az egészet, mégis évek óta figyelem, hogy mikor jön el az a pont, mikor borítja be a mocsok annyira a tanári melót, hogy végre felálljanak a pedagógusok és a világba ordítsák, hogy elég volt!
És tettem fel nap mint nap a kérdést, hogy mikor fogtok kiállni magatokért? Mert ezt senki nem fogja megtenni helyettetek!
Csak remélni merem, hogy itt nem fogtok megállni, mert itt már nem elég egy kétórás ejnye-bejnye. Itt már fel kell állni az asztalra, és borítani kell mindent!
Ó, Kapitány, kapitányom!
Kiemelt kép forrása: You Tube (Holt Költők Társasága)