Vajon elolvashatjuk-e egy olyan meseszerző történeteit, akinek ikonikussá vált meséit egy szűk szekrénybe zárt törpe pigmeus írja? És ahhoz vajon mit szólnának a gyerekek, szülők és pedagógusok, hogy a szekrénybe zárt szerencsétlen sorsú nőnek maga a nagy dán meseíró, Hans Christian Andersen fűrészelte le a lábfejét, és cserélte be egy tangóharmónikára?
Manapság érzékeny területre téved, aki a gyermekirodalmat veszi górcső alá. Hiszen a legkisebb korosztálynak szánt művek íróitól szívük mélyén minden szülő magas erkölcsi nívót, feddhetetlen életet és tengernyi pozitív személyes tulajdonságot vár el. Csak semmi maszatolás és félreérthető utalás, mert könnyen a Pumukli-Oroszlánkirály és Csipkerózsika szalagon végzi a szerző, ahol a sor végén gondos kezek ledarálják.
Egy nagyon, nagyon, nagyon sötét darab
Martin McDonagh fekete komédiája, amit a napokban játszanak a Szegedi Nemzeti Színházban olyan témához nyúl, ami legérzékenyebb gombjainkat nyomogatja erősen.
Darabjának középpontjában ugyanis a dán meseíró, a gyönyörű gyerekmesék szerzője, Hans Christian Andersen szerepel, aki korának ünnepelt alkotója volt, még életében szobrot kapott, sőt irodalmi díjat is elneveztek róla (ezt gyakran a gyermekirodalmi Nobel-díjként is emlegetik). A Borsószem hercegkisasszony, A rút kiskacsa vagy a Kis gyufaárus lány alkotója azonban Martin McDonagh történetében egy nőgyülölő, antiszemita és szadista figura, aki 16 éven át egy szűkös szekrényben tartja meséinek valódi íróját, Marjoryt. Andersen időnként kiengedi fogságából a nőt, a szabadságnak azonban az az ára, hogy szekrényét még szűkösebbre szabja.
Marjory pedig ontja magából az ezernyi mesét, amelyek kissé komorak, és nem egyszer tragikus kimenetelűek. A darab egy pontján Andersen nehezményezi is a happy end nélküli sztorikat, és többször is irányváltásra szólítja fel titkos padlásbeli alkotóját. A szomorkás végkifejletű, kissé szokatlan gyermekmeséknek a hátterében persze épp Marjory tragikus háttértörténete, és a kongói népirtásról elhíresült szörnyű esemény áll. Nos, ez érdekli legkevésbé az önhitt Andersent.
Andersen, a szadista plagizátor?
Miközben elmerülünk Martin McDonagh sötétre színezett drámájában, egyik ámulatból esünk a másikba. A rajongásig szeretett meseíró, Andersen előszeretettel használ trágár kifejezéseket, és semmi szokatlant nem lát abban, hogy valakit rabságban tart és kegyetlenkedik vele. Szívfájdalom nélkül hagyja magára hetekre Marjoryt, amíg kiruccan Angliába Charles Dickenshez, aki maga is egy fogságában tartott mini pigmeus ladyvel íratta meg világhírű műveit.
A sok-sok kegyetlenkedés, vér és embertelenség után már a szemünk sem rebben, amikor hősünk elteszi láb alól az utána szaglászó, szenzációra éhes újságírót, aki megneszeli a koppenhágai padlásszoba sötét kis titkait.
Zavarba ejtő, de tény, hogy a darab egy-egy szokatlan eseménye (így pl. a Dickensnél tett hosszas látogatás) valóban megtörtént.
A titokzatos Andersen
Andersen természetének különcségeiről, az agglegényéletével kapcsolatos bogaras szokásairól, különös allűrjeiről már életében is legendák keringtek persze. A 185 centiméter magas fiatal Andersent, aki furcsa külsejével kitűnt a környezetéből, valamiféle korcsnak tartották és csúfolták. (A rút kiskacsa című meséje ezt a fiatalkori élményét örökítette meg). A későbbi években annyira aggódott megjelenése miatt, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy csak a bal oldaláról fotózzák.
Emlékszem, magam is mennyire megrökönyödtem, amikor egy klinikai szakpszichológus tanárom arról mesélt, hogy sokat elárul Andersen személyéről, hogy szeretett kötni. Felnőtt fejjel tudtam meg azt is, hogy több férfi iránt is mély és reménytelen vonzalmat érzett, amit akkoriban titokban kellett természetesen tartani. (A darabban ez utóbbi információt fontos történeti szálként húzza be egyébként a szerző is).
A különc Andersen
Azt sem tekinthetjük hétköznapinak, hogy aprólékos feljegyzéseket készített szexuális élményeiről – önmagával, merthogy a legenda szerint a 70 éves író szűzen halt meg. Amikor 61 éves volt, életében először meglátogatott egy bordélyházat Párizsban, és fizetett is egy prostituáltnak, de csak annyi történt, hogy végignézte, ahogy a nő levetkőzik.
Az író állítólag annyira félt attól, hogy élve eltemetik, hogy amikor aludt, mindig magánál tartott egy cédulát a következő szöveggel: “Csak alszom!”. Az utazásaira magával vitt bőröndjében pedig ott lapult egy kötél is, hogy szállodatűz esetén ki tudjon menekülni az ablakon.
Utazni pedig nagyon szeretett, bár kihívásokkal teli vendég volt. Dickensékénél például öt hétig ott felejtette magát, ami az épp válófélben lévő angol írónak igencsak megterhelő időszakot jelentett.
Vendéglátói egyébként azt is feljegyezték róla, hogy igencsak meglepődtek, amikor a látogatása során a dán szerző rossz kritikát kapott egyik könyvéről, és arccal a pázsitra vetette magát, majd vigasztalhatatlanul sírt.
Egy darab, ami lerombol
Hans Christian Andersennek megvoltak a maga különcségei és titkai; igaz, nem tudunk arról, hogy egy törpe nőt tartott volna egy mahagóni vitrinben, akitől ellopta volna irodalmi ötleteit. Martin McDonagh azonban láthatóan arra törekszik, hogy leépítse az irodalomtörténet nagyember mítoszait. Andersen, ez a szadista, önhitt plagizátor kélyesen tetszeleg saját népszerűségében, gúnyolva olvassa rajongói leveleit, miközben válogatás nélkül szórja a trágár szavakat és semmifajta részvétre nem hajlik.
Ahogy már említettem, McDonagh erőteljesen nyomogatja a gombokat a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog-ban. A közönséget elnézve pedig úgy tűnt, volt, akinél sikeresen fel is robbant a bomba.
Mi mindenesetre rettentően élveztük a lányommal, aki épp megugrotta a 16-os korhatár besorolást, amit a színdarab kapott.
Vigyázat, – Varsányi Anna fordítását kölcsönvéve – csak annyit mondhatok: a Nagyon, nagyon, nagyos sötét dolog egy kibebaszottul erős darab!
Kiemelt kép forrása: You Tube