1958. szeptember 23-a. A Szigligeti Alkotóházban Mészöly Miklós és Polcz Alaine arról beszélgetnek, hogy szeptember végén Mihály napot ünnepelnek, borral, dióval, mandulával és csodás őszi lombokkal. Azt tervezik, hogy barátaikat, Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst is meghívják a közös ünneplésre, akiket arra kérnek nekik írt levelükben, hogy hozzanak szőlőt és gregorián zenét is.
A tervezgetett ünnep része, hogy Miklós ír majd egy rövid novellát, Ágnes pedig egy verset az őszről. Alaine így vall a Mihály nap szimbolikájáról Ágnesnek:
“A Mihály nap lényege: az ősz kezdete, az ember magára marad. A természet, az istenek elengedik. Befelé fordulás, az anyagba húzódás (…) Az Úr felé fordulás ünnepe. Le kell győzni a halált – a léleknek. A teljesség ünnepe. Most következik valami más”
— Mészöly Miklós és Polcz Alaine Lengyel Balázsnak és Nemes Nagy Ágnesnek (1958. szept. 23.)
A történet részletei a nemrégiben megjelent Szorongatott idill című gyűjteményben találhatóak meg, és épp a napokban olvastam a könyvben fellelhető sok-sok különleges, nyolckezes levéllel együtt. A kötet olvasgatása közben újra levettem a polcról néhány Polcz Alaine könyvet, és A bilincs a szabadság legyen című levelezés gyűjteményt is, ami Mészöly Miklós és Polcz Alaine fél évszázadnyi levelezését öleli fel.
A kép a szerző tulajdona
Ezekből válogattam most össze néhány gondolatot Polcz Alaine pszichológus, írótól, aki a tanatológia, a meghalás tudományának első magyarországi képviselője, és aki saját távozására is tudatosan készült.
- Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy “soha viszont nem látást“.
- Gizi barátnőm, miután meghalt a férje, azt mondta: “Olyan, mintha megszakadt volna egy párbeszéd, amit már soha nem lehet befejezni”.
- Minden halál a saját halálunkra emlékeztet, figyelmeztet, s aki ezzel nem tud szembenézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb, terhesebb.
- Eszembe jutnak Miklós sorai: „Barátaim a bölények/ Csapásaik a pusztán nyílegyenesek,/ mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett./ Hóviharban, ha az ügy reménytelen,/ nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig./ Megállnak, megvárják míg ellepi őket a hó.” Azt gondolom, Miklós idejében befejezte a trappolást. Többet tudott, de én akadályoztam, visszatartottam a szeretetemmel, a gondoskodásommal. Nem hagytam, hogy mint a bölények, megálljon.
- Meghalni nem azért vágyom, mert valaha is bántottál- nem akarva. Egy szavadba kerül és mindent elfelejtek. Mert olyan nagyon függök tőled, jóban és rosszban. És megírni is alig merem, nehogy kösselek vele, amikor oldani akarlak.
- Valahogy mintha az élet teljességét szeretném, és a halálra készülődés teljességét. Mindent egészen, és eközben mindent ezer darabra kell bontanom.
- Mindig is ezt tanítjuk a gyászolóknak: Mit adtam, mit kaptam? Mit vétettem? Ő mit vétett? Gondold végig, éljed át.
- De az ember mégis, mégis ragaszkodik. Húzza az időt. Pedig tudtam, hogy nem szabad. “A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad”– tanítjuk.
- Azt hiszem, a temetőnek nem szabad rendezettnek lenni, mert akkor nem hasonlít sem az élethez, sem a halálhoz.
- Édes Kincsem, mind az jár a fejemben – valaki Pál apostolnak mondja, vagy ő mondja másnak?: “Amikor ifjú voltál felövezetd magad, örültél és oda mentél, ahová akartál. Most majd felövez a fájdalom és oda kell menned, ahova nem akarsz”
- Elmentem – látszik. /Vissza fogok jönni – nem látszik.
Az idézetek forrásai:
Szorongatott idill, jelenkor. 2021.
A bilincs a szabadság legyen, jelenkor. 2017.
Polcz Alaine: Egész lényeddel, jelenkor. 2006.
Polcz Alane: Gyászban lenni, Pont kiadó. 2000.
Kiemelt kép: Kistelek, Kocsó-kápolna (A kép a szerző tulajdona)