“- Ó, bárcsak elmehetnénk! De a papa annyira makacskodik.
– Pedig egy kis tengeri fürdő teljesen rendbe hozna engem.
– Philips néni azt mondja, hogy nekem is nagyon jót tenne – fűzte hozzá Kitty.
— Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Emlékeztek a Büszkeség és balítélet hölgyeire, akik állandóan a közeli városban állomásozó csinos katonatisztek után ácsingóztak, ami miatt édesapjuk igencsak neheztelt?
Mrs Bennett, a kedves mama, aki maximálisan átérezte – a fess ifjak távolléte miatt – kesergő lányai helyzetét, azzal igyekezett rávenni férjét egy brightoni kiruccanásra, hogy a tengeri fürdő jót tenne az idegeinek. Persze, ha nyélbe is ütötték volna ezt a kis kirándulást, a Benett lányok csak kifogástalan öltözetben élvezhették volna a lubickolást. Vagyis hosszú szoknyában, hosszú ujjú, nyakig zárt ingben, harisnyában és cipőben ereszkedhettek volna a vízbe. És természetesen a fejkendő/kalap sem maradhatott el. Akkoriban a zárt ruha nemcsak arról gondoskodott, hogy elrejtse a hölgyeket az illetlen tekintetek elől, de a póriasnak tartott barnulástól is megóvta a bőrüket.
Persze ezeket a nehéz és terjedelmes flanelruhákat nem a parton illett magukra kapkodniuk a hölgyeknek. A diszkrét öltözködés helyszínei a viktoriánus korszak fürdővárosaiban az ún. fürdőkocsik voltak. Ezek az 1750-es évek körül kezdtek felbukkanni, és később olyannyira népszerűek lettek, hogy nemcsak a brit birodalom tengerpartjait árasztották el, de a német, francia és amerikai tengerparton is hódítottak.
A fürdőkocsi egy többnyire fából készült kerekekkel és tetővel öltözőkabin volt. Előfordult, hogy csak a kerete készült fából, és erre feszítették ki a vászonfalakat. A fürdővárosok növekvő népszerűségét kihasználva pedig később reklámokat is elhelyeztek rajtuk.
Mivel a fürdőkocsik viszonylag magasak voltak, ezért csak lépcsőn lehetett feljutni a kabinba, ahol a delikvens levehette utcai ruháját, és felvehette a kor divatjának megfelelő fürdőruhát. Ezt követően vagy lovakkal, vagy emberi erővel behúzták a kocsit a tengerbe, ahol – a férfiaktól távol – a hölgyek kiléphettek a hátsó ajtón és a vízbe ereszkedhettek.
Korabeli leírásokból tudjuk, hogy léteztek kifejezetten exkluzív fürdőkocsik is, ahol japán szőnyeg, illatszerekkel teli piperepolcok, tükrök és csinos ülőalkalmatosságok tették komfortosabbá a belső teret. A padlón pedig kis lyukak biztosították, hogy a fürdésből visszatérve, a ruháról lecsepegő víz szabadon távozhasson. Amikor a hölgy elkészült az átöltözéssel, a kocsi sarkára erősített jelzőzászlót felvonva jelezte, hogy kivontathatják a vízből.
Érdekesség, hogy, a fürdőgépet eredendően azért találták ki, mert nem létezett semmiféle fürdőalkalmatosság, amit magukra ölthettek volna a lubickolásra vágyók. A meztelen csobbanáshoz pedig ideális volt egy efféle szerkezet, ami távolabb vihette a fürdőzőt a partról
A fürdőgépek egyébként 1915-20. között gyakorlatilag eltűntek a fürdővárosokból, hiszen eddigre már nem különítették el szigorúan a férfiakat és nőket. Persze a fürdőkocsik azért nem tűntek el teljesen a süllyesztőben.
A Haeckels kozmetikummárka például pár éve fürdőkocsiba rejtett tradicionális fatüzelésű szaunával rukkolt elő az angliai Margate homokos strandján. A kocsi a viktoriánus korban is használt anyagokból készült, és egy téli tengerparti pihenéshez is ideális lehet.