Néha a való világ nem olyan, mint ahogy azt egy párhuzamos univerzumban elgondoljuk-morfondíroztam magamban, miközben Novák Katalin kétségtelenül bájos, már-már idealisztikus videóját néztem immár harmadjára.
Persze szeretném én is hős, női Atlaszként pozicionálni magam, akiknek a vállára mindenféle súlyt fel lehet pakolni, és aki fél kézzel vezet háztartást, fél kézzel meg levezényli a gyereknevelést. És gyakran ábrándozok arról, hogy a napi taposómalomban héroszként helyt álló férjemet, aki izzadt homlokát törölgetve este megfáradtan tér haza a csend és nyugalom birodalmába, tisztaság, rend és egy tál meleg étel várja. Meg én- tökéletes outfitben, sminkben és nyájas idegrendszerben.
De a helyzet az, hogy hiába áldott meg az ég a gondoskodás princípiumával, a gyereket mégsem én kísérgetem a suliba, mert 30 km-re van tőlünk ez a nyamvadt közoktatási intézmény. Ezért az én megfáradt uram hozza és viszi a kölköt munkába menet.
És hiába a nagyszerű lehetőség, hogy csak 8.30-kor kezdődik az oktatás, a férjemnek bizony 7-re a munkahelyén kell lenni. Így a gyerek is megy vele, és előfordul, hogy az apja munkahelyén várja be, hogy kinyisson a suli.
Mit mondjak? A főnökei nincsenek elragadtatva a dologtól.
–Nincs ennek a gyereknek anyja?-hangzik el az évszázados gyökereket eresztett mondat.
Hiszen, ha beteg a poronty, evidens, hogy az anyjának kell táppénzre mennie vele. Ha szülői értekezlet van, egyértelmű, hogy az anyjának kell végigülnie.
Mint ahogy az anyjának kell a beteg rokonok gondozását is magára vállalnia, ha az élet úgy hozza. És az anyjának kell mindenféle konfliktust, feszültséget kezelni, tűrni. Csendben mosolyogva.
Mindenütt ezt láttam magam körül. Amikor elköltöztem a férjemtől, és úgy tűnt, menthetetlen a házasságunk, akkor is megkaptam a kéretlen jó tanácsot:
Egy jó asszony köténye mindent eltakar.
No, persze. Hiszen ezt sulykolták nagyanyáink is anyáink fejébe. A jó asszony elviseli a rá rótt terheket, sőt -ahogy tegnap Novák Katalintól megtudhattuk – még annál is többet képes elbírni, mint gondolná.
Ha most a családjaink történetére gondolok, a generációkon át magunkkal vonszolt hitekre és tévhitekre, és azokra az erőfeszítésekre, ahogy a férjemmel igyekszünk ezt a súlyos örökséget módszeresen lefejteni magunkról, büszkeség tölt el.
És igen, büszkén vállalom, hogy nem fog leteríteni a szégyen amiatt a szentségtelen titok miatt sem, hogy előfordul, hogy nem főzök vasárnap. Mert ilyenkor (horribile dictu) világgá megyek, és 3-4 órát futok. Így a gőzölgő Újházy tyúkhúsleves helyett pizza kerül az asztalra. Vagy melegszendvics.
De – Isten a tanúm -, azt is repülőalakúra formázza a tányéron az uram, ha kell.
Kiemelt kép: freepik.com