Naná, hogy emlékszem! 1985 nyarán éjjel-nappal az utcán lógtunk. Csapatokba verődve mentünk fagyit enni a szomszéd bisztróba, rongyosra járattuk a tollaslabdát, miközben hatalmas versenyeket vívtunk. Bringáztunk és gumiztunk, fociztunk és bújócskáztunk a hátsó kiskertekben, és állandóan a szomszédban lógtunk. Mindig akadt nekünk is egy tányér ebéd, vagy egy-két szelet süti, és biztonsági autósülés nélkül is bepréselt minket a barátnőnk apukája a Trabi hátsó ülésre, hogy leruccanjunk a Balcsira. Volt magyar kártya és zsírozás, Virágparádé társasjáték és Ki nevet a végén.
És megállás nélkül gyümölcsöt szedtünk, no meg ettünk két pofára. Anyám felzavart a meggyfára, ahol akkoriban még cseppet sem szédültem a magasban, utána meg kilószám szedtük a barackot, ami szinte szétfolyt a kezünkben, miközben fosásig toltuk magunkba koszos kézzel.
Állandóan bandákba verődtünk- mi például úgy hívtuk magunkat, hogy a Fekete Macskák Egyesülete, és természetesen ádáz küzdelmet folytattunk az utcabeli fiúk csapat ellen. Jelentsen ez bármit.
De azért estére valahogy mindig összebékéltünk, tábortüzet raktunk, és krumplit sütöttünk a hamuban. Éjfél előtt soha nem kerültünk ágyba.
És közben hol voltak a szüleink?
Gondolom, dolgoztak. Mi meg valami egészen külön Univerzumban éltünk. De azért a hűtőben mindig volt melegíteni való kaja (és nem rinyáltunk, hogy három napig ugyanazt kellett ennünk), amit akkoriban még nem mikróban melegítettünk. És persze volt nálunk lakáskulcs is, hogy időnként azért bezárjuk az ajtót, bár az sem volt tragédia, ha nyitva maradt.
És te mit csináltál 1985 nyarán?
Amikor Rob Reiner szívszorító kultfilmjét, a Stand by Me-t nézem, amit 1985 nyarán kezdtek el forgatni, mindig ez a kérdés jár a fejemben. Tudom, valakinek ez egy dögunalmas, semmitmondó film, és a történet – ami egy Stephen King novella alapján készült – maga rendkívül egyszerű: négy kiskamasz Gordie (Wil Wheaton) három gyermekkori barátjával (akiket River Phoenix, Corey Feldman és Jerry O’Connell alakítanak) elindulnak megkeresni egy holttestet.
De ez a film jóval mélyebb rétegeket tép fel, ahogy szép lassan belemerülsz, és a történet végére szinte arcul csap a felismerés: hogy talán soha nem lesznek olyan barátaid, mint 12-13 évesen. Ez pedig totálisan kifacsarja a szíved.
Mert erről szól ez a történet. A giccs- és sallangmentes tiszta szeretetről, a barátság lecsupaszított, tiszta esszenciájáról, a másik elfogadásáról, amit talán utoljára a nyolcvanas évek derekán tapasztaltam meg. És persze mindeközben rengeteg kaland, bandázás, az összetartozás legszorosabb megtapasztalása, és a legmélyebb titkaink feltárása a biztos hittel, hogy jól helyre kerülnek ezek a titkok.
A Stand by Me egy igazi klasszikus felnövés történet, csodás képekkel és eszméletlen jó zenei háttérrel, amire érdemes egy-egy pillantást vetni, ahogy egy-egy újabb és újabb évtizedeket hagyunk a hátunk mögött.
Nálunk szinte minden nyáron terítéken van ez a film, a gyerekeim a mai napig rajonganak érte. Nem tudom, mi lehet a titka a Stand by Me-nek. De nézzétek meg, ha még nem láttátok!