Szeretném elmondani, mennyire büszke vagyok rád, hogy ilyen fegyelmezetten és összeszedetten kezeled ezt a cseppet sem könnyű helyzetet tizenöt évesen. Egyik napról a másikra kellett búcsút mondanod az iskolának és a barátaidnak, és villámgyorsan kellett hazahozni a cuccaidat. Hétfőn még azt sem tudtuk, egyáltalán elindul-e az oktatás, de te már hétvégén a témazárókra készültél, hiszen nem szerettél volna lemaradni a tananyaggal.
Nagyon jól esett, hogy te magad kérted a napirend összeállítását, hogy kontrollálni tudd az idődet és fejben is erős maradhass. Ebben a napirendben pedig nemcsak a tanulás, olvasás és futópadon futás szerepel, hanem a napi itthoni teendők is, amiből most te is nagyobb részt vállalsz.
Bevallom, igencsak meghatott, amikor a kilenc éves öcsédnek szépen elmagyaráztad, hogy most van itt az ideje, hogy megtanuljon krumplit pucolni, mert most “anyáéknak szüksége van a segítségünkre”.
Minden nap fegyelmezetten várod a tananyagot, másolsz, jegyzetelsz, önállóan keresel nyelvi feladatokat, hogy tartalmas legyen a nap, és odafigyelsz az öcsédre is, akit most matricaként tapad mindenkire.
Közben ezer és ezer kérdés kavarog bennünk: Hogy fog ez az egész működni? Vajon milyen lesz az online tesióra? Hogy lehet online Biblia dolgozatot írni? És Bachot vajon mikor lenne ideális hallgatni?
Nem lennék most a helyedben: a szüleid idegesek, a médiából ömlik a pánik, félelem van a levegőben, a barátokkal csak a virtuális térben tudsz találkozni, és közben igyekszel felvenni a digitális tanulás ritmusát, amit egyelőre nem minden tanárodnak sikerült. És mégis erősen és kitartóan tudsz állni ebben a zivatarban.
Büszke vagyok rád, kislányom!