Gyönyörű, késő délutáni nyári nap volt. Egy kopottas fehér műanyag asztalnál ültünk a kertben, előttünk valamilyen gyümölcs, talán dinnye lehetett, amit csendben ettünk. Anyu háta mögött csodásan fénylett a nap, és ahogy ott ült, előttem a napsütésben, tudtam, hogy hamarosan el fogunk búcsúzni egymástól.
-Csak attól félek, hogy elfogy a levegőm-csak ennyit mondott, és én meg ott ültem bambán, egyszerűen képtelen voltam kinyögni egy értelmes mondatot, vagy egy megnyugtató gondolatot. Csak hebegtem-habogtam az orvosokról, a kórházról, ahová tudtuk, hogy ismét be kell majd mennie. Egy kibaszott empatikus szó nem jött ki a számon, mert már előre magamat sajnáltam, már előre dédelgettem magam a gyászban és rettegtem a rettegéstől.
De anyu kedvesen megsimogatta a kezem, és ebben a simogatásban benne volt, hogy “Virágom, ne mondj semmit! Nem kell! Csak üljünk itt a napsütésben, és együk meg a dinnyét!”
És csendben ettük a dinnyét, és anyu csodásan mutatott a nyáresti napsütésben.
Tegnap megint eszembe jutott Polcz Alaine és Mészöly Miklós búcsúja. Újra elővettem. Szerintem anyunak is nagyon tetszene:
“Asztalkendőbe tettem kidei diót, a Magyarvalkóról hozott ponyik almát – úgy szerette Miklós, de itthon sose tudtuk meghonosítani. (…) Tettem szőlőt is, három pogácsát. A kiszabadított hamvakat beleszórtam. És magam helyeztem el a sírgödörbe, és mellé Bebi virágait.
A munkások Pityu bácsival csöndesen álltak, és nézték. Értették. Utána körbevittem a kosarat, megkínáltam őket pogácsával és pálinkával. Gábor vette a pogácsát, hozta a kidei pálinkát kis demizsonban otthonról, a poharakat otthonról, engem meg a kórházból. Ragyogott az őszi délutáni nap(…) Ünnep volt. S ahogy ültünk a padon, már jöttek a temetőlátogatók – közeledik halottak napja, itt van mindjárt –, megálltak, és nézték. Éreztem, hogy csodálkoznak, szokatlan és szép, a gránittömb, előtte a gyümölcsök. Pirosan, sárgán, zölden. Valami lezáródott”.
Az idézet forrása: Polcz Alaine: Egész lényeddel. Pécs. Jelenkor. 2006. 176-177.p
“Kincsem, én most elmegyek”