A fiam első osztályos, és tegnap vizsgázott néhány tantárgyból a helyi általános iskolában, ahová beírattuk szeptemberben. Mivel magántanuló, ezért heti két alkalommal egy kis magántanuló csoportban illetve heti három alkalommal itthon tanul.
Az iskolában a vizsgák közötti szünetekben rá-rácsodálkoztunk néhány dologra. Például, hogy a kis elsősök egy folyosóra bezsúfolva várják a menzán az ebédet, majd rohamtempóban igyekeznek bekanalazni az aznapi menüt:
-Anya, itt mindenki maga viszi az ételt az asztalához? És ennyire sietniük kell? És hová ül a tanító néni?-sorjáztak a kérdések.
A tisztánlátás miatt hozzá kell tennem, hogy a tanulócsoportunkban mi főzünk a gyerekeknek felváltva, és ők a tanító nénivel együtt ebédelnek. Tényleg ki merem jelenteni, hogy finom, bőséges ebédet kapnak, és az étkezés is szerves része a napirendjüknek.
Ezzel szemben egyre több helyről hallom, hogy mennyire nehéz kiszorítani a közoktatásban az időt az alsósok étkezésére. Az oviból épp, hogy kiszabadult gyerekek szinte stoperral kell, hogy egyenek, hiszen délután újabb tanórák várják őket, a felsősökről nem is beszélve.
Mindig háborogva fogadom, amikor a nagylányom szinte érintetlenül hozza haza a tízóraiját, mert “Értsd meg, anya! Nincs időm megenni”-szajkózza állandóan. Mert egyik teremből mennek a másikba, és a két tanegység nyilván az iskola két legtávolabbi pontjára esik, közben a szekrényeknél ki kell cseréni a cuccokat; ha tesiórájuk volt, akkor át is kellene öltözni sebtiben (Esetleg egy gyors mosakodás? Hagyjuk…) És arról még nem is beszéltem, hogy nem minden tanárnak sikerül időben befejeznie az órát, így akár 2-3 perccel is rövidebbre kurtítják a szünetet.
Így marad jó esetben 10 perc, hogy kulturáltan, nyugodtan elfogyaszthassák, akarom mondani, befalják a tízórait, és közben oda is érjenek a következő órára.
Nem, nem tudom megérteni! Hogy lehetne azt elfogadni, hogy az a gyerek, aki otthon ebédel, reggel 8-tól délután 14.30-ig szinte semmit nem tud enni?
Kimondom: sokszor az az érzésem, mintha az étkezés – és különösen az ebéd – egy kényszerű része lenne az iskolai benntartózkodásnak. Mintha a közoktatás szemében elvenné az időt az értékes munka elől, felesleges időtöltés.
Néha az az érzésem, hogy titokban már dolgoznak a minisztériumban az Álomutazóból megismert Szintidrazsén, amit a gyerekeknek csak be kellene kapniuk, és ami minden tápanyagigényüket kielégíti. Gyorsan, hatékonyan. Így aztán nem kéne lacafacázni olyan marhaságokkal, mint az evés.
És akkor megmutatom, hogy megy ez Japánban:
https://www.facebook.com/AmericaVersusbyattn/videos/1797208547254063/
Igen, itt a tanulás szerves része az étel elkészítése, a tápanyagok megismerése, a másik kiszolgálása, az egészség fontosságának megértése, mert időt hagynak rá.
És tudjátok mi jutott még eszembe? Az első osztályos gyerekem most vizsgázott környezetismeretből is. Nos, itt a tananyag fő gerince az egészséges életmód. Mindezt – a közoktatásban -tanuló gyerekek egy padban töltve sajátítják el heti 1×45 percben egy tankönyvből.
Mi lenne, ha ebből a 45 percből odaadnánk egy keveset a nyugodt étkezésnek? És mi lenne, ha a maradék időben jutna esetleg idő egészséges alapanyagokkal és táplálkozással foglalkozni?
És mi lenne, ha a 8. osztályosok a technika órának csúfolt “tanórán” ahelyett, hogy ködös tekintettel bambulnák a pedagógus által benyomott You Tube- videók sorozatát, inkább valami hasznossal töltenék el ezt a 45 percet? Mondjuk a lányom legalább már felfalta a Brontë-nővérek szinte összes regényét, de nem mindenki tud a felesleges időpocséklás helyett értelmes tevékenységet találni.
Annyi feleslegesen eltöltött perc és óra kínálkozik a gyerekek tanrendjében, amit értelmes dolgokkal meg lehetne tölteni. Például a kulturált és egészséges étkezéssel?
Mi lenne, ha egyszer hasznossá lehetne ezeket tenni?
Tudjátok mi?
Csoda.