A Facebook oldalamon olvastam az imént dr. Szakács Krisztina elkeseredett posztját, amelyben arról értesíti a pácienseit, hogy kénytelen lesz megszüntetni a gyermekek rajzolási lehetőségét a váróteremben.
Gondolom sejted, hogy miről van szó: a kedves szülők egy része nem ad kellő hangot adnak, hogy a fal nem firkálásra való, és a rendelő berendezésének letépése, falból való kiszakítása szintén nem tartozik a hely rendeltetésszerű használathoz.
Természetesen nem várható el egy kisebb gyerkőctől, hogy jól nevelten ücsörögjön a széken, és türelmesen várja ki a sokszor igen hosszú várakozási időt, ugyanakkor elvárható a szülőtől, hogy meghúzza azokat a bizonyos határokat a gyermeke számára.
Persze nem egyedi a történet. Gyermekeim házi orvosa szintén hasonló lépésre szánta el magát néhány éve. A korábban gyermekbaráttá varázsolt váróteremből ugyanis szép lassan kilopták az ott elhelyezett játékokat, apró székeket majd a frissen festett falakon igyekeztek művészi tevékenységet folytatni a gyerekek.
Maradtak tehát a padok, és némi kedves dekoráció, ami kellően magasan van elhelyezve ahhoz, hogy ne lehessen megrongálni vagy elvinni.
De nem csak a várótermek gondjáról van itt szó.
A lányom meséli, hogy az iskolában a leány wc-ben nem szerelnek fel zárakat belülről, mert immár hagyománnyá vált, hogy néhányan előszeretettel tépték, szakították le a tolózárat, sőt, néha magát az ajtókat is jól irányzott rúgásokkal törték be.
Vajon miért? Mi munkálkodik egy általános iskolás leány lelkében, hogy erre ragadtatja magát? Mit hozott otthonról, ha azt gondolja, hogy a közös, az nem számít?
És mi lesz a többiekkel? Egy átlag kamasz lány számára igen kellemetlen, hogy nap közben nem tud normálisan wc-re menni, és áldatlan állapotok közepette kell tanulnia, a napjait töltenie.
Az iskolák többségében a tusoló is csak dísznek van, se idő, se lehetőség arra, hogy testnevelés óra után esetleg használják a gyerekek. A hiányzó csaptelepek, a lelopott alkatrészek miatt persze nehéz is lenne kicsalogatni a hideg vizet. Ja, merthogy meleg víz sincs egyébiránt. Marad az izzadságban való dunszt, és a sziszegő tusfürdő.
De, aki megfordult már valamely egészségügyi intézményben, szintén hasonló tapasztalatokat szerezhet. Emlékszem, az én szemem sem rebbent meg, amikor szülés után a női wc-ben nemhogy wc-papírt, de még wc lehúzót sem találtam. Ellopták.
Égve hagyott lámpák a közintézményekben, tönkretett berendezések, ellopott tárgyak és a sort hosszasan lehetne folytatni.
És ez a történet épp a gyermekorvosi várókban kezdődik, amikor a gyerek nem tanulja meg élete első nagy leckéjét: ne tedd tönkre, ne rongáld meg. Mert ez mindannyiunké!