Ha valaki, én hosszasan tudnék arról mesélni, mennyi álmatlan éjszakánk és aggodalmunk volt amiatt, hogy a fiunk nem evett rendesen. Erről korábban már meg is osztottam egy posztot veletek, ahol a kálváriánk teljes történetét bemutattam.
Voltak kifejezetten nehéz időszakok, amikor nem telt el nap sírás nélkül. Folyamatosan aggódtunk, hogy nem megfelelő a súlya, hogy alacsonyabb a termete a korosztályánál, és hogy – a legjobb szándékunk ellenére -teljesen félresiklott az ételekhez való viszonya.
Mindenféle módszerrel próbálkoztunk, később már étvágynövelő étrend-kiegészítőt is írt fel a doktornőnk, de sajnos semmiféle pozitív hatást nem tapasztaltunk,sőt a sok görcsös próbálkozás valamennyiünket egyre feszültebbé tett.
Igen, a mi esetünkben is teljesen váratlanul bukkant fel a nem evés problémája. A fiam nagyjából egy-másfél éves koráig remek evő volt: zöldség, gyümölcs, gabonafélék és hús is válogatás nélkül fogytak a tányérjáról. Aztán egy hosszabb időszak következett egészen az óvodáig, amikor is valaki kicserélte titokban a mi jól evő gyerekünket. Napfény és levegő, némi vízzel. Nagyjából így tudom leírni az étkezését. Ehhez vegyültek az én sós könnyeim és a férjem állandó nyugtatása, hogy nem lesz ez így mindörökké.
Ha tudnátok, hány (száz) kilónyi zöldséget és gyümölcsöt szeltem a tányérjára, ami a komposzton kötött ki ,vagy mi ettük meg szétosztva titokban. Hány liternyi főzelék és leves ment vissza a lábosba…tippelni sem mernék.
Mert mi bizony kitartóan elé raktuk az ételt, és leültünk közösen a családi étkezőasztalhoz újra és újra reménykedve, hogy talán most jön el az idő, és végre ő is belekóstol és csipeget azokból az ételekből, amiket mi is eszünk.
Nehéz volt éveken át nyugodt és fesztelen légkörben elfogyasztani a közös ebédet és vacsorát, de szép lassan meghozta az eredményét. A fiamat egyre jobban zavarta, hogy kimarad valamiből. A közös étkezés élményéből.
Mert hozzá kell tennem, hogy nem volt tévézés, olvasás vagy fejenállás közben evés. Nem volt két étkezés közötti nasizás, mert pár falatnyi plusz étellel is prímán elvolt főétkezés helyett.
Közben az óvodából is érkeztek a biztató hírek. El-eltűnt már néhány szelet alma a közös uzsonnás asztalról, belekóstolt a zöldséglevesbe, és lelkesen segített naposként az ebéd körüli teendőkben.
Sokszor kísért el bevásárolni, megbeszéltük, hogy mit miért veszünk, és minden termékről tudni akarta, hogy az miért egészséges.
De a zöldségekkel és számtalan gyümölccsel szembeni ellenérzése kitartott a nagycsoportig. Hat és fél évesen még nem evett paradicsomot, paprikát vagy épp uborkát nyersen.
És valami történt megint. Idén új csoportba került, mert halasztottuk a sulit, és minden nap előáll valami megdöbbentő dologgal.
Hétfőn így fogadott: – Anya! Történt valami! Ettem savanyúságot!
Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. Aztán nevetve megfogtam a homlokát, hogy nem lázas-e. Ekkor indítványozta, hogy ellenőrizzem inkább a derekánál, mert ott lehet igazán tesztelni a dolgot.
Kedden azzal állt elő, hogy evett szőlőt. Ilyet se tett még, mert félt az apró magvaktól. Most lelkesen mesélte, hogy milyen finom volt.
Szerdán megkóstolta a szilvát.
Csütörtökön a paprikát.
Pénteken pedig uborkát evett.
És ez csak az első hét volt az oviból!
Minden alkalommal jót kacagott a döbbenetemen: – Anya, nincs olyan, hogy szilva-betegség. Vagy paprika-betegség. Mindig ezzel viccelődtem, amikor korábban nem ette meg ezeket.
Ma megkoronázta a napomat, amikor így fogadott: – Vegyünk Zsoltnál (ő a zöldségesünk) uborkát. Uborkát szeretnék enni!
Ha valaki ezt elmeséli nekem, sírva nevettem volna.
Most örömömben sírok.