Negyvenes nő a délelőtti bevásárláson. Dühösen tologatja a pénztárgép szalagon a műanyag dobozos dzsemet. Van vagy fél kiló. Az típusú kaja, amire kapásból rávágnám, hogy emberi fogyasztásra tökéletesen alkalmatlan.
Míg a pénztárosnő szorgalmasan kopogtat a műkörmeivel a pénztárgép képernyőjén (ezért vajon nem jár veszélyességi pótlék a számítógépnek?), a vevő minden oldalról alaposan megvizsgálja a lekvár dobozát.
Aztán hatalmas sóhajjal nekiszegezi a kérdést a pénztárosnak:
-Mondja, maguk nem árulnak csak ilyen…izé…cukormentes lekvárt? Nincs normális lekvárjuk?
A pénztárosnő tanácstalanul tárja szét a karját:
-Hát, én nem tudom. Nem talált másféle dzsemet a polcon?
-Na, ez az! Az összes sütésálló dzsemre az van írva, hogy cu-kor-men-tes- tagolja hangosan az utolsó szót. Nem találtam mást!
-Akkor ezek szerint nincs cukros- vonogatja a vállát a pénztárosnő.
-Az eszem megáll! Ennyire vigyázni akarnak mindenáron az egészségünkre? Jó kis grízes tészta lesz ez. Cukormentes lekvárral. Nagyszerű! De tudja, mit? Nem rontják el a kedvem! Majd a tésztát jól megcukrozom!- és ezzel elégedetten teszi el a visszajárót a pénztárcájába.