Tegnap lecsó volt ebédre. Persze szelidített változatban, hogy a többféle dologra is finnyás gyerekeim is megkóstolják.
Szóval virslivel. Semmi szalonna, semmi durvulás (jó, azért barna rizs ment bele).
A fiam persze így is tologatta, egyedül a rizst szedegette ki belőle: aprólékosan dolgozott mintha csipesszel kellett volna ebédelnie. A lányom pedig, aki hajlamos a magasröptű didaktikai szólamok bemutatására, így reagált a látványra:
– Benci, hamarosan menni fogunk a tapolcai nagypapához. Ez tudod mit jelent? Hogy ott garantáltan enned kell majd lecsót.
Mi lesz, ma ebédre?
Szóval, imígyen zajlanak nálunk az ebédek.
– Ne csinálj barna rizst, anya, mert én csak a fehéret szeretem-jön a felszólítás az épp tinédzser korba lépő lányomtól, aki reflexből elutasít mindent, ami kicsit más. Még szerencse, hogy van olyan gyors főzésű barna rizs, aminek a színe is megtévesztő, és gyakorlatilag észrevehetetlen, hogy barna. Maximum csak ha nagyítóval nézi. Persze néha gyanakodik:
-Anya, nem versz át?
Én meg lelkesen bizonygatom, hogy „Hiszen látod, hogy fehér”, és ilyenkor megnyugszik.
Persze olyasmi, hogy kuszkusz vagy bulgur szinte szóba sem jöhet. Nyáron még elfogadja a paradicsomlevest, amiben egy kis kanálnyi köles a levesbetét, de ezzel le is zárult a dolog. Én alapvetően igyekszem tiszteletben tartani: az ő személyisége eleve zárkózottabb. Ízig-vérig bak, aki komolyan veszi a hagyományokat, a pontos leckeírást és az újításokra kevésbé vevő.
És a fiam?
Maradjunk annyiban, hogy számtalan átsírt éjszaka, aggodalom és orvosi kivizsgálással a hátunk mögött, 5 évesen eljutott oda, hogy mindent megkóstol. Még azt is, amiről tudom, hogy nem fogja megenni. És számomra ez most a legnagyobb dolog, hiszen igen messziről indultunk.
Hogy honnan is?
Egyéves korától gyakorlatilag vízen, levegőn és napfényen élt. Másra nem tudok tippelni. Azt már csak félve merem bevallani, hogy még szoptattam is egy keveset egészen a bölcsi végéig, bár ez már közel sem pótolhatta a hozzátáplálás foghíjait.
Az anyatejes időszakot szépen lassan felváltó kóstolgatás legelején a zöldség, gyümölcs és mindenféle étel kiválóan fogyott a tányérjától, de hamarosan véget nem érő küzdelemmé vált minden étkezés. Semmilyen (értsd:valóban semmilyen) zöldséget és gyümölcsöt és ezekből készült ételt nem fogadott el.
Egy ideig még azt sem engedte, hogy a tányérját akárcsak megérintse egy sárgarépa szelet. Később megengedte, hogy odategyem – mert én azért kitartó voltam egy darabig -, de nem érhetett hozzá a többi ételhez.
Ilyenféle beszélgetések zajlottak nálunk:
Én: – Mit főzzek ma ebédre?
A fiam:- Virslit.
A másik sablonválasz a tejbegríz volt. Ezt mindig növényi tejjel, és tönkölydarával készítettem, hogy a fehérjebevitelt egy kicsit megtámogassuk. Néha jöhetett vajas kenyér, vagy lekváros kenyér. Vagy vajas-lekváros kenyér. No, és rántott hús. Az persze minden mennyiségen akár uzsonnára is.
Mit mondjak? Az idegrendszerem nehezen viselte ezt a megpróbáltatást, és komolyan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne sírás, veszekedés legyen egy-egy ebédből vagy vacsorából.
Sokszor eszembe jutott anyukám, aki ha élne, biztos újra és újra elmondta volna a saját történetét. Ő is igen válogatós gyerek volt, szinte csak pirítóson és tejbegrízen élt, csakhogy akkoriban a válogatás igen nagy luxusnak számított. Így, amikor a délben elkészült ételt nem ette meg, nagymamám eltette vacsorára. És amikor vacsorára sem kellett, eltette másnap reggelire. Végül a másnapi ebédre el is fogyott. Addigra már igen éhes lett anyu.
Bölcsis kalandok
Az étel-mizéria természetesen a bölcsődében is folytatódott, mint egy véget nem érő brazil szappanopera. Hetente többször szegezték nekem a kérdést a gondozók:
-Hát, anyuka… Mit eszik ez a gyerek? Hozzá sem nyúl az ennivalójához ebédkor.
Komolyan mondom, úgy éreztem magam, mint egy gyerekkínzó, egy gyerekéheztető szörny, ami csak felerősödött a védőnővel való kötelező találkozásaink során. Igyekeztem elengedni a nemevésből származó folyamatos feszültséget, ami kezdte az egész családot megmérgezni, és a fiamnál még jobban visszavetette az evést.
Amikor azonban megláttam ezt a képet, amin a bölcsődei csoport étkezését örökítették meg, akkor úgy döntöttem, komolyabban közbe kell lépnem:
A fiam elé már tányért sem tettek az asztalra. Minek? Úgysem eszik semmit. És sokszor eleve hisztis sírásba kezdett, ha tányért akartak neki adni. Csak egy árva pohár van előtte, benne talán tea.
Eddigre már én is túl túl megengedő voltam: nem raktam elé levest, mondván, úgysem szereti; vagy egyenesen mást főztem neki abból a meglehetősen szűk repertoárból, amit hajlandó volt megenni. Bíztam abban, hogy ha nap mint látja, mit eszünk – márpedig nálunk elég tekintélyes mennyiségben fogy a zöldség-gyümölcs -, akkor előbb-utóbb betörik. Hát, nem. Nem és nem akar betörni.
Én azonban, a bölcsőde utolsó évében úgy döntöttem: ennek vége!
Az áttörés
Ettől a pillanattól fogva, ő is le kellett üljön közénk, még akkor is, ha úgy döntött, nem eszik. Ő is ugyanazt kapta a tányérjára mint mi. Nem főztem külön, másféle ételt számára.
Hogy mi történt? Teltek a hetek, hosszú hónapok, és egész jól fogadta. Kezdetben csak csöndesen üldögélt köztünk, nézte, mit eszünk, mi is zajlik az asztalnál. S míg korábban sokszor kiült az undor az arcára, vagy ne adj’Isten ki is köpte a neki nem tetsző dolgokat, most készséggel belement abba, hogy 2-3 falatot megkóstoljon olyan szörnyűségekből mint a dinnye vagy egy kis leves.
Persze ne gondoljatok nagy dolgokra, ezek tényleg csak falatnyi kóstolgatások voltak, de mi szájtátva örültünk mindennek.
A következő időszak frenetikus sikereket hozott: evett kölest, barackot, gombalevest, barna rizst. Ez korábban elképzelhetetlen volt. Elfogadta az általam sütött barna kenyeret, és szinte mindent megkóstolt, ami a tányérjára került.
Ismerkedett az ízekkel és ételekkel, és ahogy egyre több mindent fogadott be, ő is egyre nyitottabbá vált az ételek és a külvilág felé is.
Mi pedig reménykedve vártuk az óvodát.
