Egy hét telt el azóta, hogy részt vettem immár a negyedik UltraBalatonom.
Ahhoz képest, hogy minden alkalommal úgy jövök haza, hogy soha többé nem szeretnék visszamenni, valahogy mindig úgy osztja az élet a lapokat, hogy ott találom magam kora reggel a rajtban.
Futottam már csapatban, megpróbálkoztam kétszer is egyedül, ebből két éve sikeresen vissza is értem Füredre; idén pedig beálltam a másik oldalra: kísérő lettem egy kedves ultrafutó barátnőm mellett, aki egyéniben indult. Nos, 2021-ben kerékpárról szemléltem mindazt, amiben évekig benne voltam.
Ha még nem láttál testközelből ultraversenyt, akkor elárulom, hogy természetesen totális őrültség az egész. De azt hiszem, talán nem az egyéni indulók a legnagyobb őrültek, akiknek 32 órájuk volt arra, hogy legyűrjenek 216 km-t.
Az őket kísérő bringások és autósok talán még elvetemültebbek, hogy ehhez az elmebajhoz asszisztálnak, és sokszor úgy, hogy fogalmuk sincs, mire kérték fel őket.
Kísérni fogsz? Te őrült vagy!
Ha valaki először vesz részt egy ilyen versenyen, akkor maximum az első 40 km-ig láthat a Runner’s Worldből ismerős képeket: frissen illatozó futóruhába öltözött, gondtalanul suhanó futókat, mókát és kacagást. Aztán beüt a déli forróság, ömlik az izzadság, néhány tizenkilométerrel később aztán előtűnik az ultrázás a maga pőre valóságában.
Emlékszem, a legelső 50 km-es terepfutásomon, magam is aggódva kérdeztem, hol pisilnek majd a lányok, hiszen végig egy töltésen futottunk, mire futótársam megnyugtatott, hogy épp ott, ahol a fiúk: a töltés oldalában.
A rutinos kísérők már szemrebbenés nélkül veszik tudomásul az ultrafutás ilyetén közjátékait, és empatikusan felajánlják, hogy fogják az illető vállát, ha a gyomra már nem bírja a sokadik gélt. Jeget adagolnak a futó melltartójába, és menet közben húzzák rá a száraz technikai felsőt. Nehogy időt veszítsen.
Kevésbé rutinos kísérők viszont sokkszerű élményként írják le a beavató szertartásukat, aminek a feldolgozásához szükségük lesz némi időre.
Itt semmi sem szokatlan, ami egyébként szokatlan
Ha nagyon tömören kellene megfogalmaznom, mi a kísérő feladata, akkor nagyjából azt mondanám: etetni, alkudozni és időnként diktátori pozícióba helyezkedni.
Az ultrás fut, te pedig gondosan eteted, hogy még többet tudjon futni- van, akinek a zsíros kenyér csúszik, mások töpörtős zsemlét esznek krumplis tésztával, megint mások kis tasakokból nyelik a géleket és mindenféle gyanús port kavartatnak ki egy kulacsban. Sok-sok kilométer után aztán egyre furcsább dolgokat kérnek tőled: citromos sört, baconbe csomagolt banánt, sóba mártogatott gumicukrot, jeget. Ilyenkor ne kövesd el azt a hibát, hogy értelenkedve nézel (ne adj’Isten meg mered kérdezni, hogy: Minek?), kerítsd elő a föld alól is amit kér, mert lehet, hogy ezen áll vagy bukik a következő 5 km.
Az ultrás mellett muszáj lesz megtanulnod alkudozni. Indulás előtt tuti, hogy hatezer excel táblázatot nyom a kezedbe, amin részletes leírást kapsz a frissítésről, a tervezett tempóról, hogy mikor és hol fog pihenni, és hogy mikor akar átöltözni-fogat mosni stb. És persze a lelkedre köti, hogy a szemed mindig a táblázatokon csüggjön, és el ne merj térni a leírtaktól. Ha pedig ő akarna elhajolni, akkor vezesd vissza az előirányzott tervekhez, alkudozz és győzd meg!
És az ultrafutónak garantáltan lesz valami baja. Például közli a 100. km-nél, hogy nincs kedve futni. Vagy 23 órakor bejelenti, hogy ő rettentően álmos, és most le fog feküdni. Igen, a betonra. Pár órával később meg azon fő a fejed, hogy ha már mindent kihányt az illető, akkor jöhet a kóla: cukor, koffein és nátrium- ezzel el lehet futni egy darabig.
A jó kísérő kiszúrja már előre, hogy mi veszélyezteti 216 km sikeres teljesítését: ha túl sokat időzik a frissítőponton, gyanúsan sokat panaszkodik arra, hogy a testének mely pontjai nem bírják már tovább; ha részletes elemzésbe kezd, hogy miért nem megy a futás és miért lesz jó döntés, ha abbahagyja.
Szerencsére minden ultrás segítő Freud köpönyegéből bújt elő, és a biciklin ülve azon nyomba terápiában részesíti a futót: ha kell Csernus Imreként ordítja az arcába a kijózanító valóságot, ha kell szelíden visszatolja a futóútvonalra, sétál vagy fut mellette, és időnként emlékezteti, hogy miért is vannak épp itt ebben a komplett elmebajban.
És tényleg: miért is?
Most, hogy nyolc év után lassanként búcsút intek az ultra világának, magam sem tudom a választ.