Néha érdekes arcokra lehet bukkanni az Instagram egyhangú fényképalbumai között. Itt van például Rilmelós, aki valaha szövegíróként dolgozott egy ügynökségen, amíg el nem vitte a covid a melóját. Ő meg röpült, és nemsokára egy segédmunkási pozícióban találta magát, ahol – bevallása szerint – jobban keres, mint korábbi irodai munkájával.
Furcsa, feszengős szituáció, ám emberünket az új és szokatlan helyzet cseppet sem törte meg, inkább úgy döntött, hogy ez egy remek lehetőség arra, hogy megismerjen egy másféle – előítéletekkel övezett – világot. A munkásokkal kapcsolatos sztereotípiákat pedig Instagram-posztokban szeretné eloszlatni. Úgy véli ugyanis, hogy
“Szóval nem, a munkások nem köpködnek. Nem isznak tüskét. Sem. Ha alkohol, azt szigorúan meló után, többnyire otthon, mértékkel. Nincs catcalling (oda-odapillantás persze van). A munkások nem fogatlanok, tahók vagy börtönviseltek. Tök oké arcok, akik egy csomó olyan life skillt kimaxoltak, aminek én például
a közelében sem vagyok – tudnak kertészkedni, pálinkát főzni, autót szerelni”. (Forrás)
De tényleg minden melós egy igénytelen tahó?
“Munkásfóbiám van”-olvasom egy fórumban egy nőtársam hozzászólását arról, hogy mennyi negatív tapasztalatot szerzett a munkásokkal kapcsolatban. Rendszeres elszenvedője ugyanis a catcallingnak (vagyis hogy nyilvános helyen idegen férfiak verbális/nem verbális tárgyiasító célzásokat tesznek rá, bámulják, füttyögnek utána stb.).
Ismerős érzés, de nem hinném, hogy munkás-specifikus szokásról lenne szó. Átéltem már több munkahelyen ugyanezt, diplomás emberek között, és nap mint nap megtapasztalom akkor is, amikor futni megyek. Van köztük mindenféle életkorú, egzisztenciájú és foglalkozású ember. Önfeledten füttyögnek, beszólnak, bámulnak vagy kellemetlenkednek.
Ne nézzük már le a szakmunkásokat!
Ami azonban igazán fájó ebben a catcallingos-történetben számomra, hogy a szakmunkáról és a benne dolgozókról szóló kommunikáció folyton kap egy kellemetlen tónust. Mert mi az már, hogy melósként ennyit keres, miközben más 10 diplomával a töredékét viszi haza hóvégén.
Nem, nem az a baj, hogy ő burkolóként, gázszerelőként vagy gipszkartonozással ennyit keres. A baj az, hogy én szövegíróként, te pedagógusként, más meg diplomás ápolóként keres pofátlanul keveset.
Lépten-nyomon azt hallom, milyen nehéz egy mezei házfelújításhoz szakembereket találni, és az ismerősök egymásnak adogatják titokban a gázszerelő VIP telefonszámát, nehogy más lecsapja a kezükről.
A férjem asztalos, és ugyanúgy meg kell oldania egy százéves épületben a hatalmas faajtó problémáját, mint egy modern, tűzzáró nyílászáró szerelését. Ha kell ezredjére szereli le és át a szekrényeket, és türelmesen és udvariasan megoldja a leghajmeresztőbb kéréseket is. Miközben folyamatosan tanulnia kell, hiszen a világ nem állt meg 22 évvel ezelőtt, amikor a bizonyítványát megszerezte.
Nem, a férjem nem egy igénytelen fazon, és nem füttyöget vadidegen nők után, mint ahogy a munkatársai sem azok. Ha ez így lenne, valószínűleg nem lenne sokáig maradásuk a munkahelyükön.
Én viszont nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol a kétkezi munka valami pejoratív kifejezés lenne. Mert igencsak nagy bajban lennénk, ha egy nap arra ébrednénk, mint Kevin a Reszkessetek betörők-ben. Csak nem a családunk tűnne el hirtelen, hanem azok a szakemberek, akik a bútorainkat, a parkettánkat, a tetőnket vagy a kazánunkat kellene, hogy megcsinálják.