Jár-kel a lakásban egész nap, nyűgösködik. Aztán pakolászik ide-oda, látom rajta, hogy semmi nem jó. Estefelé elkezdi fájlalni a hasát, és rögtön fel is állítja magának az első diagnózist: gyomorrontás. Azonnal végigkérdezi az egész családot, hogy ki milyen tünetet észlelt magán, majd miután a napnál is világosabbá válik, hogy senki semmit nem tapasztalt, máris leszűkíti a kört. Akkor a délelőtti tojásrántotta lehet a bűnös, mert olyat csak ő evett. Lehet, hogy szalmonella? Nem, attól már rég padlót fogott volna- morfondírozott magában.
Lefekvés előtt közli, hogy ő hamarosan nagyon beteg lesz, és jobb, ha én is tudok róla. Namármost, mivel erről elég hamar tudomást szerzett az egész család, így tulajdonképp nem ért váratlanul ez a nagyszabású bejelentés. Megnyugtattam, hogyha bármi gond van, keltsen fel nyugodtan. Élt is a lehetőséggel elég sűrűn.

Éjszaka különös álmom támad: egy nagy hajón utaztunk, és ütemesen ringatóztam, ahogy a hullámok fodrozódtak a vízen. Aztán hallom, ahogy a ringatózásba beszűrődik a férjem hangja: – Szívem! Szívem! Ébredj gyorsan!- és pár másodperc kell, hogy felfogjam, ő próbál ébresztgetni, miközben a vállamat rázza. Nézem az órát: 2 órán áll a mutató.

Remegő hangon kéri, hogy azonnal kerítsek lázcsillapítót, és hozzak vizet és takarót, mert ő nagyon lázas és rázza a hideg. Kitámolygok a konyhába a cuccokért. Gyors lázmérés: 38.3- szóval semmi vész, de látom, hogy halálra van rémülve. Nagy nyögdécselések közepette lenyeli a gyógyszer, majd közli, hogy ez valami ízületi gyulladás lesz, mert minden tagja fáj. Próbálom komolyan venni a helyzetet, és megnyugtatni, hogy szerintem ez egy múló vírus, de szentül hiszi, hogy itt valami nagyon komoly baj van. Oké, én visszadőlök az ágyba, bár nem sokat sikerül aludnom, mert hatalmas sóhajtozások és nyögdécselések jönnek a túloldalról. Tényleg szarul van szegény.

Hajnalban ismét felráz, hogy közölje: szerinte a sok futástól fájnak ennyire az ízületei, és dőlt az ágynak. Fél órával később, amikor már egyértelművé válik, hogy itt bizony mindannyiunk kedvenc ismerőse a hasmenéses-hányós vírus ütötte fel a fejét, újabb magyarázattal kelt fel.
A történethez hozzátartozik, hogy a hétvégén  egy kis futóversenyt szerveztem, amin ő is részt vett. A futóversenyen mindenki (saccperkábé nyolc ember) egy lavórból hűsítette az arcát. Szóval valamikor 4 óra felé arra a következtetésre jutott, hogy a lavór mélyéről tapadt rá a nyavalya. És azt is hozzá tette, hogy épp ezért mondja ő mindig, hogy hülyék az amcsik, amikor a bárpultra kitett közös mogyoróstálból esznek. Betolják az arcukba azt a mogyorószemet, amit más a szutykos kezével megtapogatott. Nooormálisak? Erre most tessék, ő is ebbe a végzetes hibába esett. Arcot mosott a közös lavórból.

Lelkesen bólogatok az eszmefuttatást hallgatva, hogy igen, itt lesz a megoldás kulcsa, majd szép lassan rázuhan a fejem a párnára.
Öt órakor újabb nagy anyázásra ébredek. Ahogy wc-re igyekezve kászálódott le az ágyról, beütötte a lábfejét az ágy lábába. Esküszöm, eddig azt hittem, látens ágylábaink vannak, de neki valahogy sikerült megtalálni azt a negyed centi kilógó részt. Naná, hogy ragtapasz kell, SOS.
Feladom. Két-három nap és úgyis múló emlék lesz csak az egész.
Addig rágcsálok egy kis idegerősítő mogyorót. Saját tálból.

Milyen tárgyat dugjak a férjem fülébe, hogy végre ellássák?