Van egy magazin, amit bevallom, szívesen olvasgatok, akár online, akár nyomtatott kiadásban. Ez a magazin önmagát hiteles, sokoldalú és minőségi olvasnivalóként deklarálja, ami a hagyományos, konzervatív, családi értékek iránt elkötelezett olvasóknak készül. Többek között ezért is olvasom. Igen, hiszek a családban, hiszek abban, hogy vannak bizonyos értékek és zsinórmértékek, amelyek fontosak számomra és a családom számára is.
Szívesen olvasok arról, más családok mit gondolnak a családi életről, az egymás iránt és felé való elköteleződésről, és milyen értékek-mértékek mentén nevelik a gyerekeket.
A napokban többször visszatértem például ennek a családnak a történetéhez, és tettem fel magamnak újra és újra a kérdést: Vajon miért érzem feszélyezve magam, amikor elolvasom ennek a tízgyermekes édesanyának a gondolatait?
És vajon miért érzik azt más édesanyák, hogy pálcát törhetnek felette vagy bölcsebbek lehetnek nála? Többször klaviatúrát ragadtam, írtam egy-egy hosszabb hozzászólást, aztán tüstént töröltem is. Végül is ki vagyok én, hogy megítéljem bárkinek a döntéseit, gyermeknevelési módszereit? Mi jogon tenném?
Mégis kikívánkozik belőlem egy gondolat. Nem, itt most nem vallási szűrőn át szeretném szemlélni ezt a történetet, mindössze felmerül bennem a kérdés, hogy lehet-e mértéktartó lapnak mértéktartó cikket írni úgy, hogy esetleg az olvasók ehhez a mértékhez tartják magukat:
“Nem értek egyet az igény szerinti szoptatással, én gyorsan leszoktatom a gyerekeket az éjszakai evésről, egy hét alatt be is áll a kis gyomruk erre”(idézet az édesanyától)
És itt azért álljunk meg egy szóra! Hiszen úgy tűnik, ez a mondat lett a cikk forró pontja, mert szinte azonnal ömleni kezdtek a felháborodott kommentek:
“Ti tényleg gratuláltok hozzá, hogy éjszakánként hagyja éhezni a gyerekeit?”-hangoztatta ettől még durvább hangnemben az egyik oldal az ellenvéleményét.
“Kilenc gyereknél elég keveset aludt volna, ha nem szoktatja alvásra a gyerekeket és rendszerességre”, és persze a “Minket sem tutujgattak éjszaka a szüleink, mégis felnőttünk” típusú érvek sorjáztak a másik oldalon.
Vissza 1934-be!
Nos, úgy látom, hogy még mindig egy alapvető tévedés, hogy a babák igény szerinti szoptatása rabszolgasors, az éjszakai kelés és sírás pedig azért van, mert a baba elvárja, hogy a szülei szórakoztassák és ugráljanak neki. És akkor kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, hogy megértsük, honnan is ered ez a mélyen gyökerező tévhit, aminek a szelleme 2019-ben is kiirthatatlan.
1934-ben született meg Johanna Haarer, orvos A német anya első gyermeke című könyve, amely valóságos gyermeknevelési Bibliává nőtte ki magát és határozta meg hosszú évtizedekre sajnos a mi generációnk nevelését is. A könyv nem győzi hangsúlyozni, hogy a szülő feladata a gyermeki akarat megtörése, aminek egyik legsarkalatosabb pontja többek között az éjszaki kelés és sírás:
“Bármit is csinálunk, soha ne vegyük fel a gyermeket az ágyból. Ne hordozzuk, ne ringassuk, ne simogassuk, ne tartsuk az ölünkben, és ne szoptassuk. Mert különben a gyermek hamar rájön arra, hogy mindössze sírnia kell ahhoz, hogy magához vonzzon egy szimpátiával teli lelket, aki majd babusgatja. Rövid időn belül már úgy követeli e szolgáltatást, mintha joga lenne ehhez, és nem hagyja békén az anyát, míg fel nem veszik újra. Így pedig egy apró, de kielégíthetetlen házi zsarnokká alakul”. (Forrás)
És igen, ebből már sejthetitek, hogy a 3-4 óránkénti szoptatás gondolta kinek a fejéből pattant ki? Igen, Johanna Haareréből.
Nem, ez nem majomszeretet!
Nos, azóta már millió hosszútávú vizsgálat bizonyította, hogy a babák nem érzékelik a teret és az időt, fogalmuk sincs arról, hogy nekik meg kellene felelniük egy napirendnek, és éjszaka jól nevelten kellene egyedül aludniuk egy szobában. Ők csak biztonságra, megerősítésre vágynak, amit csak tőlünk, a szüleiktől kaphatnak meg.
Az, hogy nem válaszolunk a jelzéseire, és hagyjuk, hogy kimerülten álomba sírja magát, a lehető legrosszabb üzenet: úgy érzi, cserbenhagyják. Ez a tény akkor is tény marad, ha ez számunkra kellemetlen, sok nehézséggel és fáradtsággal jár; és akkor is, ha nagy a család, és sok gyermek fizikai és lelki szükségleteiről kell gondoskodni.
Igen, a régi paraszti kultúrában sem volt ilyesmire idő, és így is felnőttek a gyerekek. Ez azonban azt jelentené, hogy követendő példa lenne számunkra? Adjunk mákteát a gyermeknek, hiszen nagyanyáink is azzal nyugtatták le őket? Szoptassuk négyóránként, mert 80 éve úgy látták, ez a helyes? Hagyjuk éjszaka órák hosszat ordítani, hogy edződjék a tüdeje és megtanulja, hogy a büdös életben nem számíthat arra, hogy felvegyük? Nem!
A mi szüleink generációjának és a nagyszüleinknek nem véletlenül olyan nehéz sokszor az érzelmeiknek a kimutatása, vagy csak az, hogy az érzéseikről beszéljenek. Ezt ne hagyjuk figyelmen kívül, amikor követendő példaként állítunk valakit egy közösség elé. Fogadjuk el, hogy ebbe a kegyelmi állapotba, amit egy nagy család jelent, bizony benne van a mi tökéletlenségünk is.
De a tények ettől még tények maradnak.