Órák hosszat pepecselsz a konyhában, lelkesen sütsz-főzöl, szíved minden szeretetét belerakod az általad készített ételekbe…és ekkor valaki egy mondattal az asztal alá söpör.
Ismerős?
Veled is előfordult már, hogy a sikerélmény helyett vicces beszólást, esetleg sértő kritikát kellett a leves mellé kanalaznod? Fitymálta már az ételedet az anyósod? És a gyerekek is mindig nagy üdvrivalgással fogadják a legújabb ételkísérleteidet?
Volt már olyan, hogy a párod megjegyzése rosszul esett? Egyszer mindent meg lehet enni? Vannak szállóigévé vált anekdoták, amelyek az asztal körül hangzottak el?
Én most összegyűjtöttem néhányat a saját és mások által elmesélt történetekből.
Hajnalka mesélte:
Fiatal asszony voltam. Saját kezűleg eltett paradicsomléből főztem paradicsomlevest az én ifjú férjemnek. Mire ő: ”Finom, de anyukám nem így szokta”. Anyósom ugyanis sűrített paradicsomból főzte.
Erre én elvettem párom elől a tányért, és a fazék levessel együtt belevágtam a mosogatóba, hogy “Akkor egyél anyádnál!”
Sose mondta többet, hogy az anyja nem így készíti.
Andi mesélte:
– Finom volt az ebéd?
– Hát, éhes voltam, anya…
Itthon hallottam: “Pont most kell vegán kaját csinálni? Három témazárót írtunk, és ki vagyok merülve. Nekem húsra van szükségem”.
Szintén itthon hangzott el, amikor már két napja nem került hús az asztalra:
“Soha nem veszítsd szem elől, hogy én egy fejlődésben lévő szervezet vagyok”.
Orsi, a High Heels & Sparklers bloggere mesélte: Az anyai dédipapám (Isten nyugosztolja!) egy ízig-vérig alföldi betyár volt: magyaros pödrött bajsza volt, és tokaszalonnàt reggelizett reggelente. Ő 88 éves volt, én 8, amikor betegsége és kora miatt felköltözött hozzánk a pest megyei falura. Nagymamám (a lánya) mindig kedve szerint keszítette a régi alföldi ételeket dédinek, ám édesanyám egyszer milánoi makarónit keszített. Az asztalnál ülve lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy mit fog hozza szólni a dédi. Két kis adag makaroni után megtörölte száját, a tányérját – mint egy kisgyerek – betolta az asztal közepére és ízesen azt mondta: “Ez bizony nem pásszól!”
Azóta ezt mondjuk, ha valami új, de nem finom étel kerül az asztalra.
Manokobold, az AnyaKlikk bloggere mesélte: Viharvert nap után, 3. órája üvöltő kistesó mellett összedobtam egy almafánkot vacsorára, vérrel-verítékkel. Nagyobbik ételkritikája, felismervén az érzékeny helyzetet: “Hát, nekem nem ízlett… De csak azért, mert tudsz te ennél finomabbat is, anya!”
Morvai Linda, a Konyhalál bloggere mesélte: Az esetenként második gyerekkorába eső nagymama mondata lett szállóige nálunk. Ebédre rántott cukkinit vittünk neki. Kérdezi, hogy: “Rántott hús?” Mondtuk, hogy nem, rántott cukkini. Erre ő: “Hát annak meg mi értelme van?”
Andrea, a Katarzis bloggere mesélte: Apósom mondta egyszer, hogy mit képzelek, hogy penészes szalonnát adok neki. Egyébként abált szalonna volt, ami akkor készült el, és a rányomott fokhagyma kékes-zöldes lett.
Kata mesélte: Gyerekem kedvence a milánói. Tálaltam neki, boldogan megette, kérdeztem tőle:
-Ízlett kicsim?
– Igen anya, de a menzán finomabb!
Ennyit a főzőtudományomról!
Hajni mesélte: A férjem, aki nagy a gourmé, néha túlzásba is esik fűszerezéssel. Szegény nem érti meg, hogy az általam készített iszonyatosan unalmas, sima sós hús hogyan lehet ehetőbb a gyerek számára, mint a “harmonikus, kifinomult” füstölt szalonnaágyon sütött változat. (A szalonna engem is menekülésre késztet, de nem merek szólni.) Bár a férjem többször feladta már a próbálkozásait, néha mégis becsúszik egy-egy sült vagy pörkölt. Egyszer az ő nagyon paprikás és paradicsomos, sűrű, ízes szaftját lemostam a gyerek csirkepörköltjéről, hogy megegye. És a gyerkőc úgy nyilatkozott: finom volt a pörkölt! Apa végre büszke volt, hogy csak tudott gyerekbarát ételt készíteni.
Melcsi mesélte: Unokatesóm fiára vigyáztam a nyáron. Lasagne volt az ebéd:”Ezt anyám jobban csinálja. Csak úgy mondom”.