Engedjétek meg a másiknak, hogy néha egyedül legyen, hogy ne legyen mindig valakinek az anyja vagy az apja, főnöke vagy szomszédja, barátja vagy edzője. Adassék meg neki, hogy néha ki tudjon szakadni a szerepeiből, és egyszerűen csak SENKI legyen.
Neked nem esik jól néha csak úgy elgondolkodni az életedről? Hogy honnan indultál és hová tartasz, hogy mi is az életed célja és értelme?
És ezt vajon mikor teszed meg? Van rá időd a sok-sok szereped, feladatod között?
A Háziorvos Blog szerzőjének Facebook posztja, ahol ezeket a gondolatokat olvastam nemrégiben, egy nagyon fontos problémára hívja fel a figyelmet.
Az az ember, aki nem lehet soha önmagával, egyedül, mert mindig akad MÁS fontos dolga, nos, az az ember előbb-utóbb bizony rá fog jönni, hogy mindezt akkor teheti csak meg, ha beteg lesz. S hogy miért?
Mert betegsége által felszabadulhat, hiszen egy beteg embertől mégsem várhatja el szűkebb és tágabb környezete, hogy betöltse korábbi szerepeit és ellássa feladatait.
Ő az a beteg, aki megmagyarázhatatlan hasfájással, szívtáji fájdalommal, autoimmun betegségekkel kerül be a betegellátó-rendszerbe, ahol jó sok költséges vizsgálat után megállapítják, hogy tulajdonképpen nincs “semmi baja”; vagy gyógyszerek tucatját fogják felírni neki, amit aztán egész életében szednie kell.
A pszichoszomatikus betegségekre nemcsak ő, de az egész család rámehet- világít rá Ipoly-Topál Gitta, a Háziorvos Blog szerzője.
A pszichoszomatikus betegségek ugyan szervi tüneteket okoznak, de kialakulásukban nagy szerepet játszanak az érzelmeink, a lelkiállapotunk. Gyógyításuk pedig sokszor azért tűnik Don Quijote-i küzdelemnek, mert a beteg – érthető módon – ragaszkodik ehhez az állapothoz.
“Tótágast állva is szeretlek”
Polcz Alaine, Mészöly Miklós felesége volt, és sikeres és ünnepelt író férje komolyan is vette, hogy Alaine ennek a szerepnek maradéktalanul megfeleljen. Polcz Alaine mindeközben saját szakmájában igen elismert pszichológus volt, számtalan könyv, esszé és regény szerzője, akit a magyarországi tanatológia úttörőjeként is emlegetnek. 
Alaine mégis lábujjhegyen járt közös lakásukban házasságuk alatt, nehogy zavarja Miklóst az írásban. Az évek során szép lassan a saját szobájából és alkotói sarkából is kiszorult, mert férje alkalmasabbnak találta azt az írásra. Életét, munkáját, érzelmeit a háttérbe szorítva igyekezett megfelelni a nagy írófeleség-szerepnek, és igyekezett életben tartani házasságát. Tudott a kis vöröskékről, a percbarátnőkről, kalandos utakról és kerülőkről, ahová Miklós minduntalan kiruccant. Ezeket a fájdalmas felismeréseket és őrlődéseket leveleiben is nyomon követhetjük időről időre.
A bilincs a szabadság legyen– írta a házasságról korai leveleinek egyikében az író. Mészöly novelláit, regényeit és leveleit olvasva döbben rá az olvasó, hogy a férfinak hely kellett fizikailag és mentálisan is, és ezt a helyet Alaine-től vette el.
Az alábbi levélrészlet 1987-ben született, házasságuk 38. évében:
Alaine betegségeibe menekült, és levelezésük tanúsága szerint mind több időt töltött szanatóriumokban. A levél folytatásában arról is olvashatunk, hogy hatott rá ez a kapcsolati feszültség:
Álmatlanság, szívdobogás, kiabálás. Egy élet kevés volt ahhoz – írja Nádas Péter- hogy bármilyen pszichológiai analitika begyógyíthassa Alane világháborús sérüléseit, és amikor Miklós nem hagyott neki más utat, kénytelen volt elmélyíteni a már meglévő betegségeinek egyikét, vagyis “szomatizált”. Ahogy Alane beteget jelentett, Miklós azon nyomban visszafordult a kis mellékutakról, és felesége mellé állt.
“Kincsem, én most elmegyek”-emlékszik vissza Nádas arra a pillanatra, amikor Alaine immár sokadjára el akarta hagyni férjét, aki újra és újra visszakönyörögte magát. 51 évig éltek házasságban.
Az ő történetük, házasságuk öt évtizede mind benne van azokban a levelekben, amelyek gyűjteményét az olvasó is kézbe veheti immár. E leveleket olvasva erősödik fel igazán bennünk a kínzó kérdés: vajon érdemes-e olyan ember mellett maradnunk, aki nem tiszteli a határainkat, hanem valójában azt a szerepet szereti, amit betöltünk az életében.
