Valami történt. Néhány nap után észrevettem, hogy a reggeli ébredés és kávé után valósággal megrohamoztam a wc-t, és iszonyatos hasgörcsökkel szenvedtem a négy fal között hosszú kínos perceket.
Aztán 10-20 perccel később újra és újra. Mivel épp egy építkezés közepén éljük a midnennapjainkat, indítványoztam a férjemnek, hogy talán érdemes lenne egy másik mellékhelyiséget is beiktatni az építési terveink közé, hogy ne az udvari budiban kössek ki a reggeli tumultus miatt.
Ő csak annyit mondott, hogy inkább érdemes lenne elgondolkodnom, hogy mitől jön rám a hasmars reggelente.
Biztos a kávé! Elég egyértelmű az összefüggés: amint megiszom, máris rám tör a hasfájás. Lehet, hogy a tejjel van gondom. Igaz, hogy csak egy pár kortynyi van a csészében, de akkor is. Szerintem laktózérzékeny vagyok. Vagy nem is. Lehet, hogy inkább tejfehérje érzékeny. Igen, biztosan ez lehet a baj.
Másnap reggel már rizstejjel kaptam a kávét az ágyba, de mindhiába. A reggeli wc-re rohanás most sem maradt el.
Nincs mit szépíteni, pocsékul voltam. Épp vasárnap volt és a hétvégi 50 km-es futásom volt porondon. Beöltöztem kétszer-háromszor, de mindig visszaparancsolt a természet. Nem tudtam jobbat kitalálni, jobb híján fél tekercs budipapírral a futómellényemben indultam útnak, aztán röhögve reménykedtem magamban, hogy nem lesz gond. Nem lett.
Másnap újra megvilágosodtam: – Szerintem az eritrit a hibás. Még posztot is írtam arról, hogy az eritrit hosszú távon felboríthatja a bélflóra egyensúlyát- magyaráztam lelkesen a férjemnek.
Erre ő közölte, hogy a napi fél teáskanálnyi eritrit nem nevezhető jelentős mennyiségnek, de rendben, ha ettől megnyugszom, akkor próbáljam ki a kávét mézzel.
Ugye sejted a folytatást?
A mézzel készült kávé sem hozott megoldást a problémára, és a másnap a kihagyott kávé után is folytatódott a betegség-szappanopera.
Itt már bekapcsolt a régen elásott hipochonder énem, amit több évnyi egészségügyi cikkírás során voltam kénytelen likvidálni. Akkoriban ugyanis igen nehezen kezelte a család, hogy mindig az aktuális témához igazodó betegséget észleltem magamon.
Így ezen a ponton -túl néhány napnyi kínlódáson – a tejfehérje és/vagy laktózérzékenységem mellé már számításba vettem egy áteresztő bél szindrómát, gyomorfekélyt és gluténérzékenységet is. Szorgosan szedegetem elő a megbízható orvosi portálok cikkeit, és vad nyomozásba kezdtem, hogy melyik betegség diagnózisa lehet a legvalószínűbb.
Állítólag Máttyus Nepomuk János királyi udvarnok 1845-ben Lótudomány címmel jelentetett meg egy gazdagon illusztrált könyvet. Ebben a könyvben szerepelt egy beteg ló, amin feltüntetik az összes létező külső és belső lóbetegséget, ami az állatot élete során érheti. Nos, alig telt el újabb egy hét, és már én magam voltam ez a bizonyos állatorvosi ló.
Aztán egy este, ahogy bánatomban beletöltöttem a gyógyszertárban vett szuper kis tasakos magnézium poromat a bögrémbe, majd felöntöttem vízzel, villámcsapásszerű aha élményem lett. Hirtelen eszembe jutott egy poszt, ami arról szólt, hogy baromira nem mindegy, milyen magnéziumot használunk. Vannak ugyanis olyan magnézium formák, amelyek erősen hashajtó hatásúak. Ilyen például a magnézium-oxid és magnézium-karbonát.
Előszedtem a cucc dobozát, és vadul keresni kezdtem az összetevőket: magnézium-oxid és magnézium-karbonát. Bingó!
Kihajítottam a maradék két tasakot, és a következő reggel – láss csodát- egy csapásra megszűnt minden probléma.
A posztot a magnéziumról…nos, azt én írtam néhány hete.