Mottó: “A betegek részéről a pozitív, nyitott hozzáállás e problémához mindenképpen nagy jelentőséggel bír”.
Mondogatta már egy ideje, hogy nem tesz jót az ülőmunka, mert hogy utolérte az, ami nálam már az áldott állapot kevésbé áldott velejárójaként jelentkezett. Nos, az a bizonyos aranyér.
Kenőcsök jöttek-mentek, a helyzet azonban fokozódott, és úgy tűnt, ő sem tud úrrá lenni ezen a kellemetlen betegségen. Egy hétfő reggel azon kaptam, hogy vadul szaladgálnak ujjai a billentyűzeten, majd hosszas unszolás után kibökte, hogy orvost keres. Proktológust.
– De miért nem mész át az itteni sebészetre?-szegeztem neki a kérdést, persze tudtam jól a választ.
– Szerinted hogy menjek át férfi létemre egy aranyérrel a sebészetre, ahol kapásból három ismerős asszisztensnő fog fogadni?
Egy szempillantás alatt összerakott hathatós érvekkel igyekeztem meggyőzni, így ismét előkerült a családi anekdota-gyűjtemény féltve őrzött darabja, amikor is kilenc orvostanhallgató férfi állta körbe második szülésemet. Aztán nyomós érvként még meséltem ezt-azt az évenkénti nőgyógyászati szűrővizsgálatokon átélt derűs és kevésbé derűs pillanatokról. Legutóbb például a doki a lábaim között érdeklődött arról a legújabb étrend-trendekről és legkelendőbb étrend-kiegészítőkről.
Az uram azonban csak kötötte az ebet a karóhoz – minimum 20 km-rel odébb akar orvost keresni – és közben az összes létező altesti betegséget diagnosztizálta magán, kellőképpen beleásva magát dr. Google mindentudó világába.
Az urológia és proktológia az egészségügy két olyan érzékeny pontja, ahová csak végszükség esetén téved el a férfiember. Hiába szajkózza azonban minden egészségügyi portál, hogy vessük le a prüdériánkat, és ne csináljunk úgy, mintha ezek tabuproblémák lennének, nehéz mindenkinek nyitottan kezelnie ezt a dolgot.
Aranyosi Péter például így dolgozta fel ezt az élményt:
“A proktológiai szakrendelésen vizsgálják és kezelik az aranyerességet, a végbél környezetének gyulladásos folyamatait, jó- és rosszindulatú daganatait, a béltraktus alsó szakaszának, illetve a végbélnek a különféle elváltozásait”-olvasható az egyik nagy egészségügyi portálon (Forrás).
Az ismertetőhöz pedig egy szigorú arcú hölgy képe szolgál illusztráció gyanánt, aki épp egy gumikesztyűt húz fel teátrálisan a kezére. Nos, ez nem hozta meg életem párjának sem a kedvét ahhoz, hogy időben segítségért forduljon.
Proktológust, de azonnal!
Hamar kiderült, hogy proktológusokból is hiány van, legalábbis a környékünkön. Két magánorvost sikerült ugyanis csak találni, és ők is két-három héttel később időponttal kecsegtettek.
– Még két hét? Addig nem bírom ki-jelentett ki határozottan a férjem, aki addigra már sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott, olyan fájdalmai voltak.
“A helyzet az, hogy egy kisebb labdával kell menedzselnem a napjaimat”-mondta, miközben mindketten nevettünk a kínos helyzeten. Ami valójában cseppet sem volt vicces.
Végül hosszas nyomozás után találtam egy helyet, ahol még aznap tudták fogadni. És non plus ultraként mindez 30 km-rel odébb. Azonnal kocsiba vágtuk magukat, és meg sem álltunk a magán rendelőintézet ajtajáig. Ott elsőként egy kitetovált, cigarettázó pasasba botlottunk, aki készségesen útbaigazított minket.
-Biztos, beteghordó- nyögte ki a férjem – aki köztünk szólva szintén ki van tetoválva – a kint ácsorgó fazon láttán.
Odabent az ügyfélszolgálaton serénykedő hölgy kedvessége sem tudta feledtetni, hogy miért is vagyunk itt, ráadásul pár perc alatt kiderült, hogy szinte mindenki a proktológus szakrendelésre várt a magánrendelőben.
Gyorsan osztottam-szoroztam és megállapítottam, hogy 10 férfiből 8 mellett ott volt a feleség is kísérőként. Úgy tűnt, a proktológiai szakrendeléssel úgy vannak a férfiak, mint a nők a wc-re járással. Párban valahogy megnyugtatóbb a dolog.
A környezet pazar, a járólapok akár a fényesre vikszolt tükrök, kellemes zene szólt, a fenekem alatt pedig egy havi fizetésem ára lehet az a fotel, amiben ücsörögtem. Lassan teltek a percek, a férjem streszszintje pedig fokozatosan növekedett. Közben a tetovált pasas is tett-vett az ügyfélszolgálati pult körül, és egy marék tiplivel és egy hatalmas kalapáccsal a kezében valami szerelnivaló után eredt.
Csak beljebb, csak beljebb, kérem!
Egyszer csak szóltak, hogy végre mi vagyunk soron. Életem párja ugyan nagy igyekezettel próbált rábeszélni, hogy menjek be vele a vizsgálatra. de gyorsan leszereltem azzal, hogy biztosan nem szeretne nyugdíjas korában úgy visszaemlékezni erre a pillanatra, hogy én is ott voltam mellette.
10-15-20 perc is eltelt, és ezen a ponton már sejtettem, hogy nagy valószínűséggel túl vannak az adminisztráción és kikérdezésen, és már valamilyen sebészesti beavatkozás zajlik odabenn.
Fél óra múlva aztán nyílt az ajtó, és a párom fájdalmas arckifejezését nézve igazolódott a gyanúm. Lassan kibicegve kezembe nyomta a papírjait, majd az asszisztensnő “Mikor jönnek vissza kötözésre?”kérdésére csak annyit válaszolt: “Soha többé”, s mire kifizettem a számlát, ő már a fotocellás ajtón is túl volt.
A hazamenetel nem volt fáklyás menet. És itt egy gyors jó tanács: ha proktológusnál jársz beavatkozáson, jó, ha úgy készülsz, hogy nehezen fog menni az autóvezetés, főleg, ha egy kis műanyag cső is kilóg belőled.
A pasas a portáról
Az autóban ülve aztán kiderült, hogy szó sem volt aranyérről. Egy 6 cm mélyre terjeszkedő vérömleny volt a probléma okozója, amit egy rosszul megválasztott bringaülés okozhatott. Az utolsó előtti pillanatban ment vele orvoshoz, aki azonnal felnyitotta és kitisztította. Ha csak egy napot is késlekedik, hatalmas bajt okozhatott volna ez a hosszasan elbagatellizált probléma.
Amikor finoman megkérdeztem, mégis mi zajlott odabenn, csak ennyit mondott:
-Szívem, emlékszel a pasasra? Tudod, a tiplipakoló, kalapácsos beteghordóra?
-Igen.
-Ő volt az asszisztense.
-Kinek?
-A dokinak.
(hosszú döbbent csend)
-Ő kötözött. A tiplis pasas kötözött.
És ez volt az a pillanat, amikor a kirobbant belőlünk a hazáig tartó röhögés. De csak óvatosan, nehogy még jobban szétnyíljon a seb.
(Mottóm forrása ITT)